A magyarországi holokauszt kapcsán az utókor már a kezdettől fogva hangsúlyosan kezelte az embermentés kérdését. A kialakuló új rendszerben azok, akik életük kockáztatásával emberek tömegeit mentették meg a biztos haláltól, joggal számíthattak megbecsülésre, bár önzetlen cselekedetükből fakadó érdemeik elismerésére nem tartottak igényt. Többen közülük - különösen az egyházi személyek vagy a Horthy-korszak kulcspozícióban lévő politikusai, népszerű művészei - még csak azt sem mondhatták el magukról, hogy békében élhetnek. Az ő háttérbe szorításuk, nem egy esetben kitelepítésük, bíróság elé citálásuk, a jogfosztás jól jellemzi a háború után kiépülő sztálinista rendszer által hirdetett egyenlőség és demokrácia, valamint a tényleges tettek közötti ordító különbséget.
E méltatlanul meghurcolt emberek közé tartozik az evangélikus lelkész Sztehlo Gábor is, Kollár Zsolt történelmi regényének hőse, akit az 1944. március 19-i német megszállás idején egyháza kórházlelkészi feladatokkal bízott meg. A Maros utcai intézményben a sikertelen öngyilkosok számára kellett elvinnie a reményt Isten Igéje által. Életében óriási fordulat következett be a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti képviselőjével, Friedrich Bornnal történt találkozással. A háború utolsó időszakában harminckét otthont hoztak létre, ahol kétezer, többségében zsidó gyermeket és felnőttet mentettek meg. Ennek viszontagságos története tárul fel az olvasók számára. A kötet címe és alcíme egyaránt utal az egyik legismertebb embermentőre, az üzletember Oskar Schindlerre, akiről Steven Spielberg készített meghatározó filmet, az ausztrál Thomas Keneally könyve, a Schindler bárkája feldolgozásával. A bárkák a Kollár-féle kötetben a gyermekotthonok, amelyek menedéket adtak az üldözötteknek és árváknak.
Ahogy az egy regény esetében megszokott, a cselekmény itt is több szálon fut: Sztehlóé az egyik, a főispánból belügyi államtitkárrá lett Endre Lászlóé a másik, és kevésbé erőteljesen, de egy harmadik szál is húzódik az események mögött: a szülei visszatérését váró, bujkálni kényszerülő Katz Tamásé és az egyik otthonban élő társaié. Sztehlóban és Endrében közös, hogy mindketten családos emberek, ám a legfontosabb kérdésekben teljesen más álláspontot képviselnek. Ahogy a hadi és politikai helyzet változik, úgy az ő életük is egyre többször kerül veszélybe. A lelkész küzd a rábízottakért, és ebben a küzdelmében nem egyszer szorult helyzetben találja magát, miközben feleségét és gyermekeit vidékre menekíti a fővárosból. Megjárja az államtitkári irodát is, bár egyáltalán nem biztos, hogy onnan szabadon távozhat. Endre az utolsó találkozásukkor ugyanúgy gyűlöli Sztehlót, mint korábban, pedig ideje lenne megbékélnie mindenkivel. Erre ő képtelen, hiszen családjából is teljesen más habitust hozott magával.
Kollár Zsolt alapos kutatást végzett a könyv megírásához. Ez nagyon jól látszik főbb szereplőinek hiteles ábrázolásából, abból, ahogyan a történelmi hátteret felvázolja, a karaktereket bemutatja olvasóinak. Még a látszólag jelentéktelennek tűnő, apró mozzanatokban is érződik tájékozottsága, a téma iránti érdeklődése. A hitelességet biztosítja a szaklektor, Kertész Botond iránymutatása. Bár a történet 1946-ban véget ér, a szerző az utószóban röviden összefoglalja Gaudiopolis történetét, a főhős sorsának további alakulását, emlékezetét.
Abban, hogy a kézirat egy igazán olvasmányos, ugyanakkor elgondolkodtató és nagyhatású kötetté állt össze, nem elhanyagolható a két lektor, Virág Sándor és Varga Veronika szerepe sem. No és a borítótervező Egri Mátyásé, aki igazán remek munkát végzett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése