A brit születésű mexikói festőművész-író Leonora Carrington teljesen ismeretlen volt számomra, míg nem olvastam az & Kiadó gondozásában megjelent nem éppen szokványos könyvét, A hallókürtöt. A kötet felkeltette az érdeklődésemet e különös művész iránt, aki a hétköznapi ember számára minden bizonnyal furcsa, néha érthetetlen is, kilóg a "normálisak" közül, mégis van benne valami erő, ami a megismerésére sarkall. Ezzel a szándékkal vettem kézbe a morbid humorú novellákat felsorakoztató Fehér nyulakat, majd legutóbb az életét feldologozó regényt, amelynek szerzője, a Franciaországba vándorolt lengyel főnemes apától és szintén emigráns mexikói anyától született, majd Mexikóban letelepedett Elena Poniatowska az észak-amerikai ország egyik legismertebb élő írója. A fülszöveg alapján az ő élete is egy regény lapjaira kívánkozik, és biztosan lenne rá érdeklődő.
A Leonora lapjain egy, a származásából fakadó előírásokra és az etikettre fittyet hányó, élénk képzeletű lányt ismerhetünk meg, aki több iskolában megfordul, de egy idő után mindenhol szabadulni akarnak tőle - ő eleve nem is ment volna hasonló intézetbe, ha lett volna választása. Apjára, a kőgazdag textilgyáros Harold Carringtonra zsarnokként tekint, édesanyját, Mauriet, sőt, még az ír Dadust is sokkal közelebb érzi magához. A német Max Ernst karjaiba és a párizsi művészvilágba is a lázadás sodorja. Itt későbbi életében is jelentős szerepet betöltő emberekkel ismerkedik meg, a társaság fontos tagjává válik. Aztán jön a II. világháború, és Leonora életében egy óriási törés következik be: Spanyolországban elmegyógyintézetbe kerül, ahol hosszas kezelésnek vetik alá. Ez a történet legnyomasztóbb része, én legalábbis itt éreztem a mélypontot, ahonnan csak felemelkedni lehet. Nem véletlen, hogy Elena Poniatowska is hosszan értekezik az itt történtekről.
Innen viszontagságos út vezet Portugálián keresztül New Yorkba, majd végül Mexikóba, az új választott hazába, egyik házasságból ki, a másikba be, miközben sorra születnek a prózai írások, festmények és még két fiúgyermek is. A regényben, bulvárosan fogalmazva, igazi sztárparádé vonul fel: szürrealisták, dadaisták, fotóművészek, mecénások, egzisztencialista írók és mások. Rövid életrajzaik a kötet végére került kislexikonban olvashatók. Többük Varian Fry amerikai újságíró, a Menekültügyi Bizottság alapítója révén jutott ki a II. világháború idején Franciaországból. Ezt a sztorit dolgozza fel a nagysikerű Az Atlanti-óceánon túl (Transatlantic) sorozat. A neveket olvasva nekem egyből ez jutott eszembe.
A regényben Leonora Carrington több, magyar nyelven is megjelent művének keletkezéstörténetéről olvashatunk, megismerve a festőművész-írónő pillanatnyi érzéseit, az egyes alakok mögött rejlő valós személyeket és mindazt, amit megtestesítenek. A könyv fordítója, Greilinger Szonja ültette át magyarra Leonora spanyol nyelven írt novelláit. Ez az első regényfordítása, ami a terjedelme miatt biztosan nem volt kis munka, ahogy a szerkesztő Fekete Rozinának és a szöveget gondozó Kővári Bettinának sem.
Egyetlen dologban volt hiányérzetem, amikor a könyv végére értem: az utolsó mexikói évtizedekről csak nagy vonalakban tudósít a szerző. Persze ha ezt az időszakot is részletesen megírja, a kötet jóval vastagabb lett volna, igaz, a maga majd' 500 oldalával így is tekintélyes méretű.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése