A 21. századból visszatekintve joggal mondhatja bárki: gyereknek lenni mindig nehezebb volt, mint manapság. Persze sokan biztosan vitatkoznának ezzel az állítással, felsorolva a hatalmas mennyiségű tananyagot, a teljesítménykényszert, a kütyüket és a rengeteg audiovizuális ingert, de én továbbra is állítom, hogy ma már egy gyereknek sokkal jobbak a kilátásai, mint például a II. világháború idején, főleg Budapesten.
Ezzel szerintem Thelegdy Sári, Miklya Luzsányi Mónika legújabb ifjúsági regényének főhőse is tisztában van, hiszen járt már 1865-ben, ahol nem csak az örömöt és a boldogságot tapasztalta meg, mégis visszavágyik abba a korba. Csakhogy valamilyen tévedés folytán 80 évvel később, 1946-ban találja magát, a harcok által megtépázott fővárosban. Elsőre egy fiúval találkozik, akivel egyezik a családnevük, és felébred benne a kíváncsiság, hátha megismerheti egyik ősét, vagy legalábbis azt, akit annak vél. Theo társaságában érkezik meg az evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor gyermekotthonába. Hamarosan megtapasztalja, hogy a Pax sokkal több egyszerű intézetnél. Árva és félárva gyermekek élnek különböző házakban, korosztályuktól függően, csapatokat alkotva, bár vannak, akik inkább a náluk kisebbek között érzik jól magukat. A közösséget alkotó fiúk és lányok elveszítették mindkét szülőjüket, sokan a testvéreiket is, akinek pedig élnek rokonai, azért van itt, mert nem tudnak gondoskodni az ellátásáról. A Paxban sem olyan egyszerű a helyzet, hiszen rászorulnak a svájci segélycsomagokra, és ha azok nem érkeznek meg, gyűjtögetni kényszerülnek. A nagyobb fiúk a romok közti keresgélés mellett még tarhálni sem szégyellnek, a túlélésért bármit megtesznek, amit a törvények nem tiltanak.
Ezeknek a gyerekeknek egy kemény világban kell helytállniuk, de azért nem maradnak magukra. A lelkész és feleségét a diakonisszák is segítik, és más felnőttekre is számíthatnak. Sztehlo iskolát tart fenn, ahol rendszeresen tartanak tanórákat, bár nem meglepő módon a megszokott osztálytermi körülményeket nélkülözve, sokszor a praktikumra és a kézzelfogható dolgokra helyezve a hangsúlyt. Sári egyik napról a másikra egy sajátos államalakulat, a Gaudiopolis, azaz Örömváros nevű gyermekköztársaság polgára lesz, amelynek csak az államfője felnőtt Gábor bácsi személyében, a választott kormányt nagyobb fiúk alkotják. Köztük van a félárva kultuszminiszter Rác Ádám is, akinek édesanyja, Márta egyedül él a család bombatalálatot kapott Nyúl utcai villájában. Engem Theo mellett az ő karaktere érdekelt a leginkább. Rácot ugyanis Horváth Ádám rendezőről és féltestvéréről, Sárközi Mátyás író, kritikus, műfordítóról mintázta a szerző. Anyai nagyapjuk Molnár Ferenc volt, édesanyjuk pedig az a Molnár Márta, aki második férje, Sárközi György halála után a Válasz című lap szerkesztője és kiadója lett, a családi villa pedig rövid időre ismét az irodalmi élet egy központjává vált. Izgalmas az a történet vége felé játszódó jelenet, amikor Ádám és Sári éppen egy szerkesztőségi ülésre toppannak be, és nem akármilyen figurákkal találkoznak.
Történészként leginkább a két világháború közötti és az 1956-ig tartó időszak érdekel, így az Abszolút töri sorozatból ez a könyv áll hozzám a legközelebb. A regényt olvasva többször könnyek szöktek a szemembe. Nem pusztán nagy általánosságban kapunk egy képet arról, mi mindent kellett átélnie a negyvenes évek első felében egy budapesti vagy vidéki gyereknek. A holokauszt tragédiája, az ostrom és a bombázások az egyéni sorsokon keresztül válnak a történet részévé, mint a kis Szauer, Vas Évi vagy Theo esetében. Ahogy kibontakoznak előttünk ezek az események, úgy értjük meg a reménytelenséget, hitehagyottságot, a némaságot vagy éppen a szenvedélyes babagyűjtést. A Gaudiopolis pedig azért működik, hogy ezek a gyerekek visszataláljanak az életbe, érezzék, hogy szeretet veszi körül őket, s ezáltal ha nem is felhőtlenül boldogok, de jó eséllyel felelős, a családjukat és embertársaikat szerető, segítő, a mindennapokban eligazodni tudó felnőttek legyenek. Legalábbis működött, amíg 1950-ben el nem söpörte az államosítás. Ma már tudjuk: a hazai ifjúságügy ezzel óriási veszteséget szenvedett.
Hogy a regény miként viszonyul a valósághoz, azt a szerzői utószóból megtudhatjuk. Itt derül fény arra immár mindenki számára, hogy mely ténylegesen élt személyek ihlettek bizonyos szereplőket, milyen dramaturgiai fogásokra volt szükség a történetmesélés érdekében, és remélhetőleg minden, az olvasás közben felmerült kérdésre választ kap az érdeklődő közönség. A történelmi hátteret ezúttal is, ahogy azt a sorozat köteteiben már megszokhattuk, Návai Péter, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanára vázolja fel, elhelyezve az események között a Gaudiopolisra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat is. A borítót ezúttal Fodor Kata készítette, a szöveget Győri Hanna szerkesztette és Győri Bori tördelte. A kiadói ajánlás alapján a könyvet 14 éven felülieknek érdemes kézbe venni, és a megrázó jelenetek miatt én sem ajánlom fiatalabbaknak, nagykamaszoknak és felnőtteknek viszont annál inkább.
Miklya Luzsányi Mónika: Gaudiopolis, az öröm városa. Pagony Kiadó, Budapest, 2025.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése