Egy kedves ismerősöm jóvoltából nemrég elolvashattam James Longo pedagógiaprofesszor eredetileg 2018-ban megjelent könyvének magyar nyelvű kiadását. A cím már korábban felkeltette az érdeklődésemet, aztán Andi kölcsönadta a saját példányát, én pedig éltem a lehetőséggel. Összességében érdemes volt hazahoznom a könyvet, bízom benne, hogy más is így gondolja, akár olvasta már, akár még csak azután fogja.
A szerző a 23 fejezetben párhuzamosan ábrázolja az ausztriai Braunauban született, fiatalon Bécsben nincstelenként élő német fiatalember, a későbbi Führer és a Habsburg család egyes tagjai életének alakulását, különösen azt a mérhetetlen ellenszenvet, amellyel a milliók haláláért felelős diktátor már ifjúkorában viseltetett a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója, Ferenc József császár és király, majd utóda, Károly, de különösen a tragikus sorsú trónörökös, valamint cseh származású felesége, Chotek Zsófia és gyermekeik iránt.
Mi is volt Hitler legfőbb problémája a Habsburgokkal? Megszállottja volt a faji tisztaságnak, éppen ezért nem tudta elviselni, hogy a birodalom német nyelvű területein is rengeteg magyar és szláv él, köztünk ráadásul nem kevés izraelita vallású. A faji keveredés különösen irritálta az uralkodócsaládon belül, különösen a bátyja, Ottó halála után Ferenc József örökösévé előlépő Ferenc Ferdinánd esetében, aki morganatikus, azaz rangon aluli házassága miatt nem örökíthette volna tovább a trónt gyermekeire. Nekik és édesanyjuknak ráadásul a Habsburg név használatát is megtiltották, ezért lettek Hohenberg hercegek és hercegnők. Miksa, Ernő és nővérük, Zsófia úgy élték gyermekkorukat, hogy nem érintkezhettek a császárral, édesanyjuk nem vehetett részt hivatalos látogatásokon és udvari eseményeken, Ferenc József nem szólította meg őket. Háttérbe szorított voltuk jól megmutatkozott akkor, amikor a házaspár szarajevói meggyilkolása után Zsófia koporsóját több centiméterebbel alacsonyabb ravatalra helyezték, mint néhai férjéét.
A háborúra készülődő és a hadvezetésnek a merényletet ürügyként használó tagjai mellett egyetlen ember örült a merényletnek: a személyében sértett, többszörösen megalázott Adolf Hitler. Úgy érezte, Ferenc Ferdinánd halálával a szláv népek mozgalmait támogató vonal végre visszaszorul, sőt, teljesen elhal az uralkodóházon belül. Csakhogy nem számolt az ifjú trónörökössel, az 1916 decemberétől uralkodó Károly császár és királlyal. Nagy reményekkel nézett a német-osztrák háborús együttműködésre, és az egyesített nagynémet birodalomról álmodozott, sőt, ezt az eszmét hangosan hirdette is. A húszas években aktívan bekapcsolódott a politikába, és 1933-ban győzelemre vezette náci pártját, amely révén a bosszúállás elől immár minden akadály elhárult. A Hohenbergek a Nagy Háború után először átélték az uralomváltással együtt járó változásokat, majd Ausztria és Csehszlovákia 1938-as megszállása után Miksa és Ernő a dachaui koncentrációs tábor első politikai foglyai lettek, nővérük, feleségeik és más családtagjaik pedig évekig küzdöttek a kiszabadulásukért.
Hogy a bosszút mennyire sikerült beteljesíteni? A család harmadik generációjából többen életüket vesztették a háborúban, de többségük túlélte Hitlert, aki már 80 éve halott, életének önkezével vetett véget, miközben halálbüntetés terhe mellett szigorúan megtiltotta mindenkinek, hogy vereségről beszéljen. A Hohenbergek viszontagságai tovább folytatódtak az új osztrák és csehszlovák uralom alatt, s unokatestvérük, Habsburg Ottó pedig 1961-ben lemondott osztrák trónörökösi jogáról, hogy egyáltalán beléphessen szülőhazájába.
A kötetben számos történelmi személyiség megjelenik, köztük a nácizmussal szimpatizáló, magánéleti botránya miatt a brit trónról lemondó VIII. Eduárd, a két Masaryk, Edvard Beneš és még sokan mások. Felsorolásuk oldalakat tesz ki a könyvvégi névmutatóban, ahogy a továbbolvasásra ösztönző bibliográfia is. Az különösen tetszett, hogy a hazai fordításban is megjelent munkák címei magyar nyelven olvashatók.
Ami viszont nem tetszett, és kénytelen vagyok ezt is jelezni, az például az alcím. Osztrák királyi család ugyanis sosem létezett, a mindenkori uralkodók hercegek, főhercegek, később német-római, majd osztrák császárok voltak. Kivéve Mária Teréziát, aki férje, Lotaringiai Ferenc német-római császár mellett mint császárné ült a trónon, ám sosem volt a birodalom felkent uralkodója, mint ahogy ezt a szöveg sugallja. Ellenben volt például magyar és cseh királynő is. Többek esetében a királynői címet olvashatjuk, miközben nem voltak önálló uralkodók, "csak" királyi férjeik révén királynék. Bár az angolban mindkettőre a 'queen' szó használatos, ezzel azért illik tisztában lenni. Ezért lett volna jó, ha Rácz Judit egyébként remek fordítását történelemmel foglalkozó szakember is átolvassa. Igaz, a szerző esetében is tetten érhető néhány hiba azokon kívül, amelyekre már utaltam. Károly 1922-es két magyarországi visszatérési kísérlete kapcsán az uralkodót császárként aposztrofálja, holott itthon a királyi cím illette meg, Ausztriának volt császára 1918-ig. Longo Tisza István korábbi - ez a kifejezés szintén nem szerepel a mondatban - miniszterelnök halála kapcsán azt írja: gyilkosai a Vörös Hadsereg katonái voltak. Ma már tudjuk, hogy Tiszát fegyveres katonák ölték meg, ám semmi közük nem volt a Krasznaja Armijához. Ez csak néhány az általam történészként tettenért pontatlanságok, elírások közül, nem szeretném hosszúra nyújtani.
Az imént leírtak ellenére is, megfelelő forráskritikával kezelve, a könyv jó olvasmány a téma iránt érdeklődők számára. Sokat megtudtam belőle a Hohenbergek történetéről, az pedig külön öröm, hogy a szerző még a könyv megírásának időszakában is nyomon követte, miként alakultak a körülményeik, tehát egy kortárs beszámolót is nyújt az olvasóknak. Mivel a magyar kiadás már lassan 4 éve megjelent, talán nem lehetetlen, hogy az Európánál elgondolkodjanak egy javított kiadáson, kezdve a Tabák Miklós által tervezett borítón virító alcímmel, és az általam is jelzett átírandókkal. Ha mindezeket a javításokat elvégzik, maximálisan elégedett leszek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése