Annak idején nagy lelkesedéssel vettem le a könyvesbolt polcáról Bereményi Géza önéletrajzi regényét. Aztán felkerült a többi, míg olvasatlan könyv közé, és pár évig ott is maradt. Amikor a szerző 80 esztendős lett, elhatároztam: most már akkor is nekilátok. Ha nem tetszik, legfeljebb tartok egy kis szünetet, majd újrakezdem. Azóta sem került vissza, sőt, a végére értem, méghozzá egyetlen olvasással.
Talán a terjedelme riasztott meg ennyire, mert hiszen majd' 640 oldal azért nem kevés. Csakhogy a könyv vastagsága volt a legkevésbé fontos egy idő után. A történet már az elejétől kezdve vitt magával. Egyik kolléganőmnek lelkesedve mondtam többször is: ez a Bereményi nagyon jól ír! És valóban. Nem mindenki tudja ilyen módon visszaadni a gyermek- és ifjúkori emlékeit évtizedek múltán, lehet az bármilyen eseménydús. Ahhoz valódi írónak kell lenni, a szó ösztönös, nem pedig tanult értelmében.
A történetfolyam befogadását az is megkönnyítette számomra, hogy korábban több, a szerzővel készült interjút néztem és hallgattam meg, például élete fontos helyszíneiről, és amit olvasás közben nem szoktam megtenni, a könyvről is megnéztem egy beszélgetést: Nyáry Krisztián 2021-es Buksó podcast adását. Ez pedig még tovább lendített. Az sem mellékes szempont, hogy lassan 25 éve, gimnazista éveimtől kezdve hallgatok rendszeresen Cseh-Bereményi dalokat, láttam az Eldorádót, a Megáll az időt, s mindegyik nagy hatással volt rám. A regényt olvasva felfedeztem ismerős helyszíneket, személyeket és mondatokat, például, a daloknál maradva a Budapestből, a Jutalomosztásból, A hatvanas évekből vagy az Ismeretelméleti tételből. És közben jöttek olyan felismerések, mint hogy a Veri az ördög a feleségét filmben - no, vajon ki írta a forgatókönyvét? - a gyomorbajos miniszter, Vetró elvtárs, a szerző apjáról kapta a nevét. Bereményi lépten-nyomon a saját életét írja meg alkotásaiban. De pont ő ne írt volna le egyetlen sort se, akinek három apja és két anyja is volt? Az első, de akár későbbi évei nagyszüleit, a Teleki téren élő és piacozó Bereményiéket ugyanis éppúgy tekinthetjük szülőknek, mint az őt időnként meglátogató anyát, Évit, a róla sokáig tudni sem akaró Vetró Gézát, vagy nevelőapját, dr. Rózner Istvánt, aki a nevére vette ugyan, de az ő apaságában nem sok köszönet volt.
Bár, Istennek hála, nekem gyermekkoromban megadattak a rendezett családi körülmények, szüleim még mindig, hatvanon túl is az első házasságukban élnek, több mint harminc éve ugyanabban az általuk épített házban, megérintett a kis Géza nehéz, bántásokkal és költözésekkel tarkított élete. Az olvasás iránti, gyermekkorban kezdődött olthatatlan vágy rokon vonásunk. Bár nem életem első könyve volt, Cooper Vadölője számomra is meghatározó élményt jelentett. A regény címadóját, Charles Dickens Copperfield Dávidját a bennem mély nyomokat hagyó nagy klasszikus Iskola a határon szerzője, Ottlik Géza átdolgozásában ismerte meg. Az egyetemen olasz-magyar szakon tanult, nekem pedig nagy elhatározásom megtanulni a nyelvet, hogy egyszer majd eredetiben olvashassam örök favoritomat, A rózsa nevét Umberto Ecótól.
Kell-e ennél több? Lehet-e ezek után a Magyar Copperfieldről bármi negatívat írni? Én nem tudok. Ez a könyv immár ott van a legkedvesebb olvasmányélményeim között, és büszkén bevallom: immár van kedvenc kortárs hazai regényem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése