Az MTA Bölcsészettudományi
Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös Vidéktörténeti
Témacsoportja 2017-ben indította útjára Magyar vidék a 20. században című
sorozatát. Az első kötetről volt szerencsém egy ismertetést közölni itt, az
ujkor.hu felületén. A második kötet Vakvágány címmel látott napvilágot
2018-ban. Ennek szerves folytatása, tulajdonképpen második része a jelen
kiadvány, amely az előzőhöz hasonlóan Budapestről kitekintve, a vidék
„szocialista” átalakításának helyi és regionális sajátosságait mutatja be
egy-egy esettanulmányon keresztül.
Jelen kötet 6 nagyobb
tematikus egységben – Ellenállás és terror anatómiája, Kollektivizált
életvilágok, Az egyházak megtörése, A modernség keresése, Vallomások,
értelmezések, Megyei pártelitek 1956 előtt és után – tárgyalja a magyar vidék korszakban történt
átalakulását, az ezzel szembeni ellenállási kísérleteket, az erőszakot, az
életvilágokban bekövetkezett változásokat. A szerzők kutatásaik nyomán feltárt
levéltári források, a hazai és nemzetközi szakirodalom mellett több esetben az
oral historyra alapoznak, természetesen a visszaemlékezéseket tudományos kutatótól
elvárható módon, megfelelő forráskritikával, a szakmai követelményeket
messzemenőkig figyelembe véve kezelik.
És ha már az elbeszélt,
személyes történeteknél tartunk, kezdjük a rövid áttekintést a kötet vége felé
olvasható tanulmánnyal, Sántha István írásával. A szociálantropológus szerző
egy, a Dél-Vértesben található falu példáján, egy általa meg nem nevezett, A.
Sz.-ként megjelölt személy életútján keresztül vizsgálja, hogy az egyén tudja-e
magát függetleníteni a börtönökben és a munkatáborokban szerzett képességek
használatától szabadlábra kerülése után, mivel ezeket a külvilágban nehéz
pozitívumként használni. (556. o.) A. Sz. és sorstársai életvilágának
feltárásában, jobb megismerésében a terepen gyűjtött visszaemlékezések mellett
Sántha számára a Szabad Európa Rádió és az ÁVH
A kötet első felében kapott
helyet Rigó Róbert tanulmánya, amely Horák Jenő kecskeméti jogakadémiai tanár
és nyolc sorstársának személyes tragédiáját helyezi górcső alá. A széles körben
ismert nagy pereket a szakirodalom kellő alapossággal járja körbe, ami a szerző
esetében is elmondható. A középpontban az 1950. december 23-án letartóztatottak
közül az elsőrendű vádlott Horák és családjának története áll. A II.
világháborút megelőző időszak, a család anyagi körülményeinek és helyi
társadalmi szerepének megismerésében az ártatlanul meghurcolt és kivégzett
tanár fiával, Horák Bélával készített interjú dokumentumértékkel bír. Azt is
megtudhatjuk, édesapja mikor kezdett szembefordulni a formálódó rendszerrel. A
Kecskeméti Református Jogakadémia 1948-as államosítása következtében munkáját
elvesztő, negyvenes éveiben járó Jenő a háború után a Szociáldemokrata Párt
tagja lett, de a pártegyesülés után tagkönyvét visszaadta. Demokratikus
elkötelezettségének többször nyíltan hangot adott. Kilátástalansága addig
fokozódott, hogy 1949-ben megpróbált külföldre szökni, azonban Bécsben elfogták
és letartóztatták. 4 hónap után szabadult a fogházból, de nem ment haza, a
környékbeli településeken húzta meg magát. Végül egy közeli tanyán fogták el.
Már a letartóztatása napján felvett vallomásban rögzítették, hogy állítólagos
csoportjával fegyveres úton akarta megdönteni a rendszert, létrehozva egy
„keresztény demokráciát”. (41. o.) A koncepcióban a vallási alapú fegyveres
szervezkedés mellett a vélt jugoszláv kapcsolat is komoly szerepet kapott. A
folyamatos vallatásokról és megtörési kísérletekről, majd az ítélethirdetésről
olvasva az ÁVH módszereit is megismerhetjük egy konkrét példán keresztül.
Tóth Judit rövid, de alapos
problémafelvető írása a Pest megyei kuláklisták mellett a szakirodalomból
kevéssé ismert társadalmi listák keletkezésének körülményeit tárja elénk. Ezek
„olyan kibővített kuláklisták, amelyekre nemcsak a mezőgazdaság-fejlesztési
járulék fizetésére kötelezett, vagyis földterülete alapján kuláknak minősülő
gazdák kerültek fel, hanem mindazon személyek, akik vidéken bármely okból
kifolyólag osztályellenségnek számítottak.” (77-78. o.) A regnáló hatalom által
az osztályharc eszközeinek tekintett lajstromokkal kapcsolatban több jelentés
szomorúan állapította meg, hogy a települések illetékesei, mivel nem ismerték
fel a dokumentumok elkészítésének osztályharcos jelentőségét, sablonos
megoldásokat alkalmaztak, azaz nem az elvárások szerint hajtották végre a
feladatot, már ahol egyáltalán végrehajtották. A sikertelenségért a különböző
szervek nem meglepő módon egymást okolták.
Bánkuti a Pécsi Egyházmegye
1945 utáni történetét vizsgálva a katolikus egyház politikai
társadalomtörténete értelmezésének lehetséges szempontjait tárja az olvasók
elé. Felhívja a figyelmet az uralkodó rétegek és az alávetettek közötti társas
kapcsolatok fontosságára, amelyek árnyalják a „szokványos elnyomatás–ellenállás modellek” alapján kialakult képet. (255.
o.) A kutatásban fontos szerepet játszik a plébániai Historia Domusok
bejegyzéseinek áttekintése, az alulnézeti perspektíva. A szerző két csoportra
koncentrál: a plébániai hálózatra és az egyházmegyei hatóságra, hangsúlyozva a
két szint közötti véleménykülönbségek állam általi felhasználását a papság
megosztására, a papi békemozgalom megszervezésére. A földosztás megfosztotta
anyagi létalapjaitól az egyházi intézményeket, ezért püspöki rendelkezésre
létrejött az Egyházmegyei Központi Rendelkezési Alap (EKRA), amelybe évente
havi vagy negyedévi részletekben minden plébános minden hívője után egy
forintot volt köteles befizetni. A helyben ezáltal kiesett összeg pótlására a
plébániák szabad kezet kaptak. A németség elűzése szintén érzékenyen érintette
az egyházmegyét, a kitelepített hívek hiányát pedig felerősítették az újonnan
érkezett telepesekkel jelentkező problémák. Az új hívek és a földosztás
következtében létrejött új települések lelkipásztori ellátásához további önálló
lelkészségek szervezésére volt szükség. Ebben a helyzetben az egyházmegye
központi segítsége mellett a plébániák vezetőire is komoly feladatok hárultak,
a helyi, sajátos kihívásokra csak helyben tudtak megfelelő választ adni. A
naplókban olyan, az egyházközségeket érzékenyen érintő kérdésekben írták le
saját tapasztalataikat, mint az elszegényedés, egzisztenciális problémák, a
megélhetés bizonytalansága vagy éppen a helyi társadalom pártosodása. A
bejegyzésekben megjelennek a híveikért őszintén aggódó lelkipásztorok
benyomásai is. A tanulmány befejező részében olvashatunk arról, hogyan
érintette az egyházmegyét az iskolák államosítása vagy a kormány és a püspöki
kar között létrejött megállapodás.
Bármely tanulmányt lapozzuk
fel a kötetben, megállapíthatjuk, hogy a magyar vidék 1945 utáni történetét nem
lehet csupán az általánosság szintjén leírni. Megismerésünk akkor válik
teljessé, ha a helyi sajátosságokat és az egyéni viszonyulásokat nem rekesztjük
ki vizsgálatunk hatóköréből.
A kötet adatai: Vakvágány.
A „szocializmus alapjainak lerakása” vidéken a hosszú ötvenes években 2.
Szerk. Horváth Gergely Krisztián. Budapest, MTA Bölcsészettudományi
Kutatóközpont – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2019.
Eredeti megjelenés: újkor. hu Lapozó rovat, 2020. április 28. https://ujkor.hu/content/tortenelem-tevuton-a-magyar-videk-atformalasa-1945-utan
Megjegyzések
Megjegyzés küldése