A Székesfehérváron élő fiatal szerző, Prax Levente első kötete 2017-ben jelent meg, Tisztuló égbolt címmel. Ennek címadó darabja 2024-ben, a Fekete Sas Kiadó gondozásában látott napvilágot, immár regény formára bővítve. Aki kíváncsi az előzményekre, mindenképpen érdemes elolvasnia a kisregényt, de az Erőtér ettől függetlenül is érthető.
Az Erőtér cselekménye a talán nem is oly távoli jövőben játszódik, egy kitalált fővárosban, amelyet egy több kilométer magas, áthatolhatatlan, szabad szemmel nem látható kupola borít. Célja, hogy megvédje a lakosságot a külső ellenségtől. Csakhogy a kísérletben váratlan esemény következik be, az erőtér táplálására felépített atomerőmű egyik blokkja felrobban, és egy visszafordíthatatlan láncreakció indul be. Az immár a napfény számára áthatolhatatlan búra alatt örök sötétség és sarkvidéki hideg uralkodik, a bent rekedtek számára pedig az élet innentől kezdve sokkal inkább a túlélésről szól. Rabul ejti őket az, amit vezetőik az ő biztonságuk érdekében kívántak létrehozni.
Az elzárkózás magával hozza a gyors társadalmi változásokat is. A város egyfajta falanszterként kezd el működni. A demokratikus intézményeket egy autoriter rendszer váltja fel, amelynek vannak ugyan írott szabályai és törvényei, de ezeket senki nem tartja be. Az erkölcsök például meglehetősen lazák. Sejthető, ha a búra alatt emberek élnek, léteznek valahol azon kívül is. A külső világ hadura azzal bízza meg a tudósokat, hogy dolgozzanak ki egy fegyvert az erőtér lebontására. Amikor a bentiek közül többen szembesülnek az erőtér elleni támadásokkal, rájönnek: most, három évtized múltán van lehetőség a közös börtönből való szabadulásra.
A történetben párhuzamosan követhetjük végig a bentiek és kintiek sorsának alakulását, az erőforrásokért folytatott küzdelmüket, egy titkos gyilkossági nyomozást, miközben a világban a korrupció uralkodik, és a tekintélyelvűség minden döntés alapja. A búra alatt egy már csak névleg irányító polgármester és a helyette „uralkodó” testület, azon kívül egy hadúr és tudósok által megtámogatott serege jelenti az erőt. A karakterek durvasága és az öncélúnak tűnő útszéli stílus a műfaj sajátosságai, amelyek valóban azt az érzést keltik: az apokalipszis után vagyunk.
Ehhez képest az ugyancsak 2024-ben megjelent Minden odavan egy jóval reálisabb történet, noha korántsem hétköznapi. A Napkút Kiadó gondozásában megjelent regény főszereplő-antihőse Marcel, az idős, elismert író, aki éppen önéletrajzi könyvén dolgozik új, szemtelenül fiatal titkárnőjével. Mindezt úgy, hogy a vakáció idejére vendégül látja az édesanyjukkal élő kamasz gyermekeit, sőt, befogadja a börtönből frissen szabadult barátját, a festő Claude-ot. Persze őt nem igazán szabadna fiatalkorúak közelébe engedni, de Marcel úgy gondolja, jól tud egyensúlyozni a gondoskodónak tűnő apa és a barát szerepe között. Már az első pillanattól érezzük: ez lehetetlen számára. A gyermekei, mint ahogy környezetének minden tagja – őt magát is beleszámítva – meglehetősen furcsák. S ha ez nem lenne elég, a kilencvenhez közelítő irodalmár szenvedélyes szoknyavadász, most is éppen egy újabb skalpot készül begyűjteni.
A szerző mindezt még megfejeli egy bonyodalommal, Marcel ugyanis elhatározza, hogy meghív magához vacsorára egy, az 1984-es bhopáli vegyikatasztrófa következtében ritka testi rendellenességgel született fiatalembert, no meg néhány közeli ismerőst, kimutatva előttük emberbaráti énjét, őket is jótékonyságra ösztönözve. A vendégek sem átlagos figurák, az asztalnál érdekes események történnek, miközben szóba kerülnek a ’68-as diáklázadások, a Föld túlnépesedése, a várható humanitárius katasztrófa. Az este majdnem tragédiába torkollik, ám az a helyzet, hogy olvasóként nem tudunk izgulni az író miatt, sokkal inkább arra számítunk: elnyeri méltó büntetését, mindazok után, amire fény derült vele kapcsolatban. A regény Prax Levente meghatározása szerint hanyatlástörténet, egészen pontosan több szereplő hanyatlásának története, amelynek nincsenek hősei, csak antihősei vannak, akiket aligha tudunk megszeretni és a szívünkbe zárni. Ha valakit esetleg már majdnem megkedvelnénk, belőle is hamar kiábrándulunk. A szereplők karikírozása révén válik mulatságossá egy olyan történet, amelyet olvasva akár szomorkodhatnánk is.
Összehasonlítva a két regényt elmondhatjuk: az Erőtér és a Minden odavan jól tükrözi a szerző sajátos stílusát, szarkasztikus humorát. Mindkettő szókimondó, nem kendőzi el a dolgokat, nem tompítja azok élét. Hitelesen adja vissza azt, amiről ír. A két, egymástól teljesen eltérő világot az olvasó ezáltal tudja igazán jól elképzelni, minden finomkodástól mentesen. Műfajukból adódóan az előbbi kötet inkább disztópia, melyben sok a természettudományos magyarázat, míg az utóbbi tele van kultúrtörténeti utalásokkal, az alkotót ismerők számára nem meglepő módon filmes mozzanatokkal.
Érdeklődve várom Levente következő könyvét. Abban biztos vagyok, hogy bármilyen témát és stílust választ, az új kötettel csak gazdagabb lesz a hazai kortárs irodalom.
A kötetek adatai: Erőtér. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2024. Minden odavan. Napkút Kiadó, Budapest, 2024.
Eredeti megjelenés: VÁR. Irodalmi és közéleti folyóirat, XX. évfolyam, 2025/3. 77-78.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése