Már említettem korábban, hogy gyerekkoromban sok mesekönyvünk volt otthon. Mindig volt miből választani. Bálint Ágnes Mazsoláját még a fekete-fehér borítós kiadásból, no meg a bábsorozatból ismertük.
Amikor a helyi könyvtárban ráakadtam a polcon, rögtön beletettem az "ezt haza kell vinni" kupacba. A négyéves kislányomnak nagyon tetszettek a kismalacról szóló történetek. Persze nem Manófalvi Manó tanulságos meséi, nevelő célzatú intelmei, sokkal inkább Mazsola kalandos játékai, az, hogy ugyanolyan, mint egy mai óvodás. A kisebbik, a kétéves kisfiú közben másik mesekönyvet lapozgatott, de azért fülelt, és néha rápillantott Bródy Vera bábfiguráira, rajzaira, Varga Zoltán fényképeire. Amikor magam elé tettem a könyvet, máris mondta: "Mazsoa!"
Amíg esténként olvastuk a könyvet, mi, szülők, visszacsöppentünk a gyerekkorunkba, hiszen nem ismeretlen számunkra Varjú bácsi, a csutkababa, Fülöpke, a nyúlfi és Egérke sem. Mi is tátott szájjal néztük őket annak idején, hallgattuk a mesét, ahogy a szüleink is. Bálint Ágnes könyvében pont az a legjobb, hogy időtlen, független mindenféle korszaktól, és úgy tanít, hogy közben szórakoztat. Most olvastuk először közösen, de biztosan nem utoljára. Amikor megkérdeztem: folytassuk-e a Mazsola és Tádéval, nem is volt kérdés. Ha túl vagyunk rajta, leírom a tapasztalataimat egy újabb ajánlóban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése