Amikor tavaly
bemutattam az újkor.hu olvasóinak a Magyar vidék a 20. században sorozat
hetedik kötetét, jeleztem, hogy hamarosan a nyolcadikra is sor kerül. Most
eljött ennek az ideje. Ismerkedjünk meg közelebbről a Forrásvidékek című,
Visszaemlékezések a 20. századra alcímet viselő kiadvánnyal! Ismerkedésünket
kezdjük mindjárt a szerkesztő, Csikós Gábor bevezető gondolataival.
Persze nem célom a
szerkesztői előszót kivonatolni, mégis érdemes felhívni a figyelmet néhány
fontos információra, adatra, amelyeket itt egy helyre összegyűjtve megtalálhatunk.
A korábbi kötetekhez képest a nyolcadik könyv annyiban mindenképpen új, hogy
idősebb testvéreitől eltérően anyaga nem a levéltári alapkutatásokra és azok
mellett itt-ott megjelent naplókra és írott visszaemlékezésekre épül, hanem
elbeszélt történetekre, interjúkra, amelyek közül néhányat, illetve ezek
alapján készült tanulmányokat szintén olvashattunk korábban, még ha nem is
olyan nagy számban, mint most. A kötet egy projektmunka eredménye, amely a
Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös
szervezésben megvalósult műhelyfoglalkozással indult még 2019 júniusában. Az
eseményen elhangzott előadások, gyakorlat és filmvetítés jelentették a kezdetet
az oral history anyag szisztematikus gyűjtésében. A résztvevők elhatározták,
hogyan jelent meg a vidéktörténetben a második világháború, 1956, a
kollektivizálás vagy éppen a rendszerváltás. Az interjúalanyok személyét és
számát szabadon választhatták meg, csupán annyi volt a megkötés, hogy az
események a vidék történetének szempontjából kerüljenek feldolgozásra. Nem volt
előzetesen kidolgozott kérdéssor vagy útmutató a kezükben, amikor az
adatközlőket felkeresték. Ennek ellenére a megszólalások számos közös vonást
tartalmaztak: a társadalmi változások mellett a legfontosabb témák a családi
viszonyok, a vallás szerepe és a saját boldogulás útjai voltak. A munka
összesen tizennégy lelkes résztvevővel – főként történelem szakos hallgatókkal
– zajlott. Ők keresték fel az interjúalanyokat, rögzítették a beszélgetéseket,
és átadták azok szöveges változatát. Név szerint: Andrásfalvy Csenge, Bathó
Fruzsina, Bodnár Barbara, Csapai János, Fischer Gergely, Gulyás Kristóf, Kakucs
Katalin, Kovács Adrienn, Kutasi Imre, Millei Mónika, Nyári Ákos, Semsei Ferenc,
Vargyas Júlia és Zlinszki Viktória. Nélkülük nem készülhettek volna el az
alapszövegek és a kiadvány sem.
Az interjúk harminc
települést érintenek, amelyek az ország különböző részein elszórva helyezkednek
el. Ezek a Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Tolna, Baranya, Pest, Nógrád, Heves,
Jász-Nagykun-Szolnok, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és
Hajdú-Bihar megyei falvak, valamint városok az interjúalanyok lakóhelyei, azoké
az 1922 és 1951 között született férfiaké és nőké, akik elbeszélt
visszaemlékezései alapján megelevenedik előttünk a magyar vidék 1945 utáni
története. A könyv az emlékezések anyagát négy alfejezetre – A kapcsolatok
történetei, Az erőszak történetei, A boldogulás történetei, A rendszerváltás
után ‒ osztva tárja elénk a legtöbbször előkerült témákat, például a család, a tágabb
közösségek, mint a település, a gyülekezet, a helyi elit vagy a katonaság,
munkaszolgálat, a civilek elleni erőszak a háborús időkben, a kitelepítések, az
adminisztratív erőszak a Rákosi-korszakban, a kollektivizálás két hulláma,
1956, az oktatás, a szocialista társadalomba való beilleszkedés, a paraszti
munka változásai, a szolgáltató szektor és a kárpótlás. Csikós Gábor ezeket az
alfejezeteket és résztémákat is elemzi rövid, ám alapos és gazdag
bibliográfiával ellátott bevezetőjében.
Az emlékezéseket
megelőző, majdnem harminc oldalas tanulmányt Ritter György jegyzi, aki a
Lefojtva című kötetben az észak-dunántúli németek emlékanyagának közlésével és
elemzésével mutatott rá az államhatalmi represszió egy sajátos formájára,
illetve az intézkedések következményeire. Mostani szövegében az oral historyt
mint az elbeszélt történelem megközelítési szemléletét járja körül, felvázolva
a fogalmi kereteket, bemutatva, miként használták a szóbeli forrásokat már az
ókori Kína hivatalnokai, a görögök, majd a rómaiak, miért tartották
egyoldalúnak ezeket a felvilágosodás korában, mindezzel együtt lehetővé téve az
archívumok megnyitását, hogyan értékelődött fel az újságírás előretörésével az
interjú műfaja. Ritter részletesen foglalkozik az oral history tudományos
igényű alkalmazásával, a kutatási irányok és célok változásával,
kiterjesztésével, a kutatómunka hazai történeti ívével. Jogosan teszi fel a
kiemelt kérdést: Milyen narratívát adhat az emlékezet?, amelyre a választ a
tudományos diskurzus, a megközelítések sokfélesége adja. Leghosszabb
gondolatsorának a Módszertani megfontolások címet adta. Ez alatt tárgyalja a
hitelesség problémáját, a biográfiai módszer építőelemeit, az interjúkészítés
során előkerülő szubjektív-objektív oppozíciót, az életrajzi narratívát, az
elmondott és a megélt történet közötti különbségeket, az emlékezés
sajátosságait. Vázlat formájában közöl egy interjúzási javaslatot, amelyben
megosztja meglátásait. Összefoglalóját ő is a felhasznált irodalom sok-sok
tételes jegyzékével zárja.
A kötet gerincét a
közölt, tematikus egységekbe sorolt emlékezések adják. A 384 oldalnyi
terjedelemből 327 oldalt tesz ki maga a „szöveggyűjtemény”. Az elbeszélésekben
természetesen nemcsak az adatközlők lakóhelyén történteket ismerhetjük meg,
hiszen ahogy az emberek általában, az adatközlők is megfordultak a környékbeli
vagy távolabbi falvakban, városokban: tanultak, munkába jártak, rokonaikat
látogatták, a férfiak katonaidejüket töltötték, a nők gyermekeket szültek,
költöztek, akár önként, akár valamilyen kényszerből, például a kitelepítés
idején. Így nem meglepő, hogy a lakóhelyeiket feltüntető térkép után
mellékletben szereplő helynévmutató egyrészt nem is olyan rövid, másrészt
találhatunk benne olyan neveket, mint az Amerikai Egyesült Államok, Budapest,
Délvidék, Erdély, Felvidék, Irak, a Ladoga-tó, Moszkva, Németország,
Olaszország, a Szovjetunió, hogy csak néhányat említsek. Ezért érdemes kézbe
venni a kötetet azoknak is, akik olyan településen élnek, történetét kutatják,
amely nem szerepel a térképen megjelöltek között. Ilyen egyebek mellett
Bátaszék, Bogyiszló, Miskolc, Mohács, Pécs, Sopron, Szekszárd, Tokaj vagy Vác.
És ha már elidőztem egy
kicsit a településeknél, nézzünk néhány példát a lejegyzett emlékezésekből! Szűkebb
pátriám után keresgélve, a jegyzékben több közeli település nevére bukkantam.
Egy 1935-ben született dunaszigeti férfi 1956-os emlékeit idézte fel. A
forradalom évében elsőéves katonaként szolgált. „[…] azonnal riadót fújtak ott
a laktanyában, nálunk. Ez Lepsényben volt. Még a csizmát sem volt szabad
levetnünk. A derékszíjat levethettük, így ruhástul fekhettünk le az ágyra, úgy
pihenhettünk. És másnap reggel megint riadó volt, és tudom, hogy egy civil,
bőrkabátos ember – de géppisztollyal a vállán – behajtott a laktanya udvarába,
és követelte, hogy menjünk, mert Fehérváron az oroszokat le kell fegyverezni. De
szerencsére nem lett semmi, mert kivonultunk a falun kívülre, és ott a szőlőbe
szétzavartak bennünket, hogy vegyük fel a tüzelőállást, hogyha Polgárdi felől,
ha jönnek, ott fel tudjuk venni velük a harcot.” (142. oldal)
Egy 1937-es születésű
hosszúhetényi férfi elmondta, hogyan került börtönbe a nagybátyja, és hol
tartották fogva: „[…] Az egyik kulák nagybátyám, az fűrészport használt, szőlőt
ültetett, betette a ládába, be lett oltva a szőlővessző, és akkor fűrészporral
be lett öntözve, és kihajtott, és akkor kiültettük, és abból csinálták a
szőlőt. A fűrészport meg – egy kevés volt a gatter – feltette a padlásra, és
elterítette, hogy majd jövőre tudja használni. Na és ezek az ávósok mentek a
kulákokhoz ellenőrizni ezt is, hogy miben találnak hibákat, kis hibát,
semmilyen hibát… És oda is felmentek a padlásra, és meglátták ezt a nagy
mennyiségű fűrészport, és azt mondta az izé, hogy ez vörös liszt. Abban az
időben a vörös lisztet még nem lehetett jószágnak etetni, semmit. Na és akkor
ebbe a Pista bátyám két évig be lett zárva Fehérvárra, oda vitték el ezért. Nem
lehetett sehová menni, hiába mondta, hogy mentsék fel. Mert ha azok azt
mondták, hogy fehér, akkor fehér – az ávósok ilyenek voltak.” (134. oldal)
A Kádár-korszak
kollektivizálásáról az interjúalanyok egyike, egy 1939-ben született decsi nő
így számolt be: „A téeszszervezéskor nem nagyon lehetett hallani, hogy ki
hogyan lépett be, vagy léptették be. Elég titokban csinálták, nem beszélt senki
róla, hogy mit csináltak vele. Hát mentek agitálni, nem olyan nagyon adták b.e a
derekukat a parasztemberek, még akik nem olyan gazdagok voltak, azok sem, de
aztán a végén, mikor már nem volt más lehetőség, munkahely… kocsit, lovat
elvittek.” (227. oldal)
Egy 1947-ben született
taktabáji nő elmondta, hogyan éltek nagyszülei az Egyesült Államokban: „Ők
kimentek Amerikába, hogy keresnek pénzt lakásra. Amiben most is lakunk. Ők ezt
ott keresték meg. Kint voltak nyolc évig, úgyhogy édesanyám ott született
Jonhston [Houston] államokban. A helyet nem tudom, csak azt, hogy Johnston
államokban… Hajóval mentek ki. Akkor még két hetet utaztak hajóval oda is, meg
visszafele úgyszintén. Nyolc évig kint voltak. Nagyapám a vasgyárban dolgozott,
és mindig vele ment haza nyolc-tíz ember, aki ott étkezett nálunk. Nagymama
főzött otthon, de ez a tíz ember is magyar volt, ők oda jártak ebédelni.” (155.
oldal)
A kötet adatai: Csikós Gábor (szerk.): Forrásvidékek. Visszaemlékezések a 20. századra. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2022.
Eredeti megjelenés: újkor.hu, Lapozó rovat, 2023. február 13.
https://ujkor.hu/content/a_videk_emlekezete
Megjegyzések
Megjegyzés küldése