A társadalomtudományok terén nem túl gyakori, hogy egy – akár nemzetközi jelentőségű – konferencia anyagából készült vagy ahhoz kapcsolódó kötet az esemény évében megjelenjen. Többnyire így van ez a történelmi tárgyú tudományos ülések esetében is. Idén azonban az a szerencse érte a hazai tudományos világot, hogy megjelent egy, az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára készült tanulmánykötet – minden él nélkül állíthatom: ez az egy év csúszás egyáltalán nem nagy idő.
A kiadvány, ahogy ezt a 7. oldalon is olvashatjuk, a Székesfehérváron 2016. október 27-én megrendezett 1956: A szabadság narratívái, valamint a 2016. november 9-én ülésező, 1956 a Közép-Dunántúlon címet viselő konferenciákon elhangzott előadásokat tartalmazza. A két esemény lebonyolítása az 1956-os Emlékbizottság, a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, illetve Székesfehérvár Megyei Jogú Város támogatása által vált lehetővé, azokat a Kodolányi János Főiskola Történeti Műhelye, az Alba Polisz Tudományos Park Egyesület, az MTA VEAB Történettudományi Szakbizottsága, a Városi Levéltár és Kutatóintézet, a Magyar Történelmi Társulat Kelet-dunántúli Csoportja, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltára szervezte. A L’Harmattan kiadó gondozásában megjelent kötet kiadását anyagilag támogatta a Székesfehérvári Egyházmegye is. A tanulmányok sorrendjét a szerző-előadók vezetéknevének sorba állításával oldotta meg Csurgai Horváth József, aki nemcsak szerkesztőként, de szerzőként is jegyzi a kicsi, mégis tartalmas, jól összeállított kötetet. Egyszerű, de praktikus megoldást választott azzal, hogy nem bontotta nagyobb tematikus egységekre az anyagot, és a két konferencia előadásait sem különítette el semmilyen módon egymástól.
Hogy mit is olvashatunk az elkövetkezendő majd’ 300 oldalon, abból a szerkesztői előszó nyújt számunkra némi ízelítőt. Természetesen egy könyvajánló nem szorítkozhat a három oldalas ismertető szó szerinti vagy akár kivonatos visszaadására, hiszen azt mindenki elolvashatja, ha kezébe veszi a kötetet. Mivel a teljes anyag bemutatása lehetetlen feladat lenne, célszerűnek láttam kiválasztani három tanulmányt, amelyek szerzői munkájuk révén szorosan kötődnek Székesfehérvárhoz, Fejér megyéhez, nem feledve azt, hogy egy ilyen jellegű kiválasztás óhatatlanul szubjektív.
Czetz Balázs, a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltárának igazgatója „Káder nem vész el, csak átalakul” – a Fejér megyei párt- és közigazgatási vezetők a forradalomban címmel tartott előadást az általa vezetett intézményben. Bevezető gondolatként kiemelte, hogy 1956 forradalma a megyei párt- és állami funkcionáriusok életére, karrierjére alapvető hatással volt: vagy kitartottak a rezsim mellett, amíg erre lehetőségük volt, vagy a forradalom mellé álltak, amely tettükért a kádári felelősségre vonás őket is elérte. Többeket a forradalmi szervek váltottak le, és akadt, aki elmenekült a megyéből. Ezt az elitváltási folyamatot elemzi a szerző, bemutatva néhány egyéni sorsot – megyei titkárokét, megyei tanácselnökökét, vb-titkárokét. Érdekes, elgondolkodtató jelenségként emeli ki, hogy a tanácsválasztásokat követő harmadik évre, 1953 tavaszára Fejérben a tanácselnökök 57%-a és a vb-titkárok 63%-a cserélődött ki. Volt olyan község, ahol már a negyedik tanácselnök dolgozott ekkor. Ez a hatalmas fluktuáció egyértelműen megmutatja, hogyan működött a rendszer által hangoztatott „tanácsdemokrácia”. Az elnökök és titkárok is előszeretettel éltek vissza hatalmukkal, amikor a tanácstagok cserélgetésével mint törvény által biztosított hatalmi eszközzel operáltak. Ilyen emblematikus figurák voltak Bujdosó Imre, a Rákosi- és a Kádár-rendszer kegyeltje, aki 1952-től 1967-es nyugdíjazásáig töltötte be a megyei tanácselnöki posztot és Albrecht György, aki „az ellenforradalom alatt nem kommunistához méltó magatartást tanúsított”, ezért 1957-ben felelősségre vonták. Sebes Imre 1949-től állt a megyei bizottság élén. Vezetési módszerei miatt Nagy Imre első miniszterelnöksége idején kénytelen volt önkritikát gyakorolni. A forradalom alatt lemondott, és Budapestre távozott, végül a Belügyminisztérium Politikai Főosztályának személyzeti vezetője, majd az Anyagi Terület párttitkára lett. Három jellegzetes személy, három különböző sors a sztalinizálódó megyei közigazgatás történetéből.
Teljesen más témát – a Székesfehérvári Egyházmegye igazgatása az 1950-es években – jár körbe előadásában és annak tanulmány változatában Mózessy Gergely egyházmegyei gyűjteményigazgató, levéltáros. Az alaphelyzet ismertetését követően a szerző a kronológiát követve külön tematikus egységekben mutatja be az 1945-1951 közötti és az 1951 utáni időszakot – utóbbit az egyházigazgatási változások tekintetében –, az 1956-ig bekövetkezett személyi változásokat, illetve a forradalom alatti és utáni idők fontosabb eseményeit, az egyház kiútkeresését. Elemzéséből jól látszik, hogy az egyházmegye életében is csupán egy dolog állandó a püspök, Shvoy Lajos személye mellett: a változás. A korszak jellegzetes „termékei” az egyházmegyében gyenge lábakon álló békepapi mozgalom és az 1951 májusában felállított Állami Egyházügyi Hivatal, amelynek az egyházkormányzatot szoros kontroll alatt tartó helyi előadói, a „bajszos püspökök” 1956-ig gyakran cserélődtek. Bár lett volna rá lehetősége, Shvoy püspök az utolsó lehetséges pillanatig kivárt a forradalom nyújtotta kedvező lehetőségek kihasználásával. Gyors személycseréket hajtott végre a rend helyreállítása érdekében. Később hatalmi nyomásra kompromisszumokra kényszerült, nem hagyhatta figyelmen kívül bizalmasai sorsának alakulását, és tett is azért, hogy a helyzet számukra kedvezően alakuljon. Elérte internált segédpüspöke, Kisberk Imre jogaiba történő visszahelyezését. A megyésfőpásztor azonban nem lehetett elégedett az elért eredménnyel. Titkárát, Halász Ervint több alkalommal eltiltották a működéstől, 1961-ben pedig az államhatalom beszervezett ügynöke lett. Helyére a hatóság erőteljes nyomására a feladattól húzódozó Mátyás Kálmán került, aki szintén az állambiztonság ügynöke volt.
Vizi László Tamás történész, a Kodolányi János Főiskola oktatója 1956-ot rendszerváltó fordulatként mutatja be, amely hatással volt a hetvenes évek második felében a kádári államhatalommal szemben formálódó ellenzéki mozgalmakra és az egy évtizeddel később alakuló pártokra. Az ötvenhathoz való viszony meghatározta e szerveződések alapvető személyiségjegyeit. A rezsim az eseményeket ellenforradalomként, Nagy Imréék árulásaként aposztrofálta, és 1956-tal szembehelyezkedve építette fel politikai és ideológiai alapjait. Ez a szembenállás mindvégig meghatározta működését. Ebben a helyzetben egyértelmű volt, hogy az árulás megkérdőjelezése alapjaiban rengetné meg a pártot és az egypártrendszert. A hetvenes években az ellenzéki csoportok kezdték meg az események átértékelésének csendes szorgalmazását. Megkezdték a közeledést az ’56-os politikai elit – előbb Bibó István, majd Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós – felé. Az első közös illegális találkozón, 1985-ben Monoron Csurka István vetette fel a három évtizeddel korábban történtek kérdését, kiállt a forradalom mellett, s kijelentette, hogy a megtorlások okozták a társadalom jelen válságát, a rendszernek pedig nincs jövője. Megszületett egy 1986 októberében megrendezésre kerülő konferencia terve, amelyet végül Eörsi István lakásán tartottak meg olyan előadókkal, mint Donáth, Vásárhelyi, Széll Jenő, Mécs Imre és Kis János. A forradalom harmincadik évfordulója nagy kihívást jelentett az állampárt számára is. Felmerült, hogy a hivatalos álláspontot bizonyos mértékben korrigálják, de erre a rendszer legitimációja érdekében nem került sor. 1988 tavaszán az MSZMP régi Központi Bizottsága tagjainak egyharmada kicserélődött, júniusban munkabizottságokat hoztak létre a párt új irányvonalának kidolgozására. Júliusban történelmi albizottság alakult Berend T. Iván történész vezetésével, amelynek 1956-tal kapcsolatos megállapításai komoly változásokat hoztak, azonban a párt továbbra is az ellenforradalmi álláspontot képviselte. 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulóján a demokratikus ellenzék a Batthyány-örökmécsesnél tartott tüntetését a hatalom erőszakkal feloszlatta. A valódi áttörést Pozsgay Imre 1989. január 2-i nyilatkozata és a június 16-i ünnepélyes újratemetés jelentette. A kádári éra kezdetét és végét is 1956 határozta meg: Nagy Imrét és társait július 6-án rehabilitálta a Legfelsőbb Bíróság. Ugyanazon a napon, amikor Kádár János elhunyt.
E három eltérő szemléletű, más-más témákat feldolgozó tanulmány felvillantásával csak érzékeltetni lehet a kötet sokszínűségét, azt a szándékot, hogy az előadó-szerzők a felszín kapargatásán túl mélységében is bemutassák 1956 országos és szűkebb térségbeli történéseit. A munka ebből a szempontból hiánypótlónak tekinthető, remek folytatása és egyben kiegészítője a két évtizeddel korábban megjelent „Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.” című, a forradalom székesfehérvári eseményeit összefoglaló kötetnek. Érdemes a két kiadványt egymás után elolvasni.
A kötet adatai: 1956: A szabadság narratívái. Szerk. Csurgai Horváth József. Budapest, L'Harmattan, 2017.
Eredeti megjelenés: Helyi Érték magazin 2017. téli szám.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése