Fájn, tenksz!

Sablonkérdés - sablonválasz. Dévényi István első, a valósággal semmilyen egyezést nem mutató regényének névtelen főszereplőjétől többet aligha várhatunk. 

A 2018 óta a Magyar Hangban publikáló újságíróra még egyetemista koromban figyeltem fel, rendszeresen olvastam a Heti Válaszban megjelent cikkeit. A Magyar Nemzet és a Hír TV akkoriban még nem érdekelt különösebben. Ma meg már... No mindegy.  

Illetve annyira nem is. Hiszen a napilap és a televízió sokadik átalakulása - állítólag megszűnése, majd egy másik lap és csatorna megszervezése ugyanezen a néven, de ilyet csak az elvetemült tudjukkik állítanak - nagyon is hatással volt Dévényi személyes és szakmai életére. Enélkül talán soha nem születik meg ez a könyv, aminek, még egyszer hangsúlyozom, az ég adta egy világon semmi köze a mai magyar valósághoz.

A történet annyira fiktív és hihetetlen, hogy akár igaz is lehetne. Persze Magyarországon elképzelhetetlen, hogy egy vidéki kisvárosból jött fiatal srác, aki épphogy kilépett az egyetem kapuján, a fővárosban, ráadásul egyből egy minisztériumi állásban találja magát. Izzasztó beszélgetés Helyettesállamtitkárúr irodájában, biztos állás, kevés fizetés, de legalább pénz.

Aztán jönnek a fordulatok. Olyan gyorsan veszi a fokokat, mintha nem is felfelé futna, hanem megszédülve legurulna egy hosszú lépcsősoron. Ahogy a karrierje ível egyre feljebb, úgy lesz egyre inkább a rendszer része. Előléptetés egy meghamisított interjúért, főszerkesztői székből irányított, majd kirúgott munkatársak. És a sor folytatódik tovább.

A helyettes államtitkárban hamar "barátra" lel, aki mindig számíthat rá, amikor a szükség úgy hozza. Cserébe még több lóvé, új verda, miegymás. Anyuka alufóliába csomagolt rántott húsa, haverok, kicsit csóró, de normális élet az egyik oldalon, adriai yachtozás, luxusprosti, csillió forintos cuccok, drága pezsgő, koktélozás, csömör és gyomorideg a másikon.

Ha idáig eljutottunk, már sejthetjük: aligha lesz happy end a vége. Az valahogy idegen lenne ettől a regénytől, ami összességében nyomasztó ugyan, mégis érdemes legalább egyszer elolvasni. Nem az a nekiülős könyv, amire nehezen szánja rá magát az ember, és nagyon könnyű beletemetkezni, hiszen, dacára a néha bekezdésnyi hosszúságú hrabali, néha egyszavas, egymás után sorjázó mondatoknak, nehéz letenni. Legfeljebb nyolcoldalanként jön a "csak még egy fejezetet" halogató taktika. Hát így jut nem egészen 200 oldalra 63 fejezetnyi sztori. Aztán huss, máris itt a vége. Úgy suhan el a történet és emberünk pályája, mint egy üstökös. Meredeken indul felfelé, aztán már csak zuhan, nagy sebességgel. Egyébként nincs itt semmi látnivaló. Ahogy jött, úgy megy. Mindig van másik.

A negatív hangvétel ellenére nekem tetszett a történet. Azért bízom abban, hogy Dévényi István, meglátva a szép jelenben rejlő témalehetőségeket, legközelebb derűsebbre veszi a figurát. Az mindannyiunknak nagy hasznára válna.

A kötet adatai: Dévényi István: Hádujudú. Budapest, Cser Kiadó, 2019.