Gyáni Gábor munkásságával először az egyetemen, történészhallgatóként találkoztam, Kövér Györggyel közösen írt, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig című kötetük révén. A kötelező olvasmányból hamar kibontakozott a szerző további munkái iránti érdeklődésem, amelyet a néprajz szak Életmód kurzusai tovább erősítettek. Könyvei közül különösen Az utca és szalon ragadott meg, amelynek elolvasására ezúton is buzdítok mindenkit.
No de, itt most nem erről a kötetről kell szót ejtenem. A tavalyi évben ugyanis megjelent az immáron életének nyolcadik évtizedét megkezdő történészprofesszor legújabb, átfogó munkája, A nő élete – történelmi perspektívában. Hogy erre a megjelenésre a Magyar Családtörténetek: Tanulmányok sorozatban került sor, mutatja egyrészt a kötet értékét és a szerző szakmai megbecsültségét, másrészt a széria kiválóságát.
A figyelemfelkeltő, ugyanakkor mértéktartóan visszafogott cím mögött nem kevésbé érdekes tartalom rejlik. Mielőtt ennek taglalásába bocsátkoznék, nem mehetek el egyetlen szó nélkül a téma mellett. Avagy, miért is tartotta fontosnak Gyáni, hogy 2020-ban nőtörténeti kötettel jelentkezzen? „A nők története nem független a történelem általános menetétől, ha el is különül tőle, miután a női történelmi tapasztalat különbözik az általában vett történelmi tapasztalattól, mely utóbbit rendszerint a férfiakéval azonosítják.” Ezzel a tételmondattal kezdődik a bevezető fejezet, amely A patriarchalizmus történeti változatai elnevezést viseli. A szerző, ahogy azt előre jelzi is, megkímél minket, olvasókat a nőtörténetírás útjának felvázolásától, ugyanakkor egy komoly dilemmával állít szembe, miszerint létezik-e egyáltalán a női és férfi nemnek külön története, és van-e önálló története a családnak. Már a fejezet elején rámutat arra, mennyire változékony a „nő” mint fogalom, a kifejezés tartalmi állandósága kérdéses, ugyanígy a család fogalmának értelmezése is rendkívül változatos képet mutat. Elég napjaink társadalmi és politikai vitáira gondolni, hogy belássuk, a szerző megállapítása valóban helytálló. A továbbiakban az értelmezés változásait követhetjük nyomon. Ez az áttekintés nem szakavatott olvasó számára kissé száraznak, túlzottan tudományosnak tűnhet, a kötet további részeinek megértéséhez azonban ajánlott az elolvasása.
A továbbiakban Gyáni a női nem 19. és 20. századi történetét veszi górcső alá, változatos megközelítésben, ahogy erre a kötet fülszövege is utal. 8 fejezetben ismerkedhetünk olyan témákkal, mint a budapesti kereső nők, a női munka és a patriarchális család a polgári korban, a házicselédek, a női szexualitás és prostitúció, a gyermekek élete a családban és azon kívül, a női identitás, a nacionalizmus és az individualizálódás, a nők levelezése, valamint az erőszak. Zömében olyan témák kerülnek tehát elő, amelyek napjaink közéleti vitáiban előkelő helyen szerepelnek, hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt.
Olyan korban élünk, amelyben az úgynevezett férfiúi büszkeséget felülírja a család mindennapi életének biztosítása, azaz, hogy kenyér kerüljön az asztalra, a közüzemi számlákat fizetni tudjuk, netán néha új ruhát is vegyünk, amiben a szülők munkába, a gyerekek óvodába, iskolába járhatnak, és még sorolhatnánk, mi mindenre megy el a pénz manapság. Ez a folyamat nem most kezdődött, már a 20. század elején is érzékelhető volt, különösen a városokban, főként Budapesten. Persze a nők tömeges munkába állásának más oka is van: a gyáripar fellendülése és a piacgazdaság kialakulása nagy változásokat hozott magával: megnőtt a kereslet a női munkaerő iránt a könnyűiparban és a szolgáltatások területén is. Nemcsak a textilgyárakban, illetve nemcsak azok üzemi területén, de a gépírókisasszonyok képében az irodákban is megjelent a „gyengébb” nem.
A (fő)városi körülmények alapvetően változtatták meg a vidékről beáramló nők életkörülményeit. Sokak életében minőségi ugrás következett be, mégis volt egy olyan réteg, amely ebből aligha érzett meg valamit. Ez a kötet negyedik fejezetében bemutatott, az 1867 és 1945 közötti időszak egyik leggyakoribb női foglalkozását űző házicselédség. Ezek a lányok a városokban megismerkedtek a modernizálódó világ újdonságaival, szabadnapjaikon éppúgy színházba, majd moziba jártak, mint a polgárcsaládok lányai, de életük korántsem volt szabad. Bár a 20. század első felében több kiadvány hangsúlyozta, hogy ők „a család természetszerű tagjai”, ezek a könyvek, füzetek is a háziasszonyok felsőbbrendűségét hirdették a cselédekkel szemben. Háztartási alkalmazottként sorsuk alakulása nagyban függött a háziak jóindulatától. A szegényparaszti családból származó lányok számára a cselédsors még így is kiemelkedést jelentett a falusi mindennapokból, a nyomorból és nélkülözésből. A fejezet végén a szerző kitér a szépirodalmi cselédsorsok két típusára: az egyik a tragikus sorsú lány, amelyet zömében a humanista, demokratikus, olykor szocialista nézeteket valló szerzők alkottak meg. Ide sorolható Kóbor Tamás novellabeli hősnője, aki marólúggal oltja ki az életét, Bródy Sándor egyes novelláinak főszereplői, vagy éppen a legismertebb alak: Kosztolányi Dezső Édes Annája, akinek tragédiáját a középiskolai tanulmányok és Fábri Zoltán filmje révén a legtöbben ismerik. Remek választás a kötetben a kapcsolódó illusztráció is: az 1958-as film egyik jelenetében a csomagjait cipelő, vállkendős Törőcsik Marit láthatjuk Annaként. A másik típus a sikeres felemelkedés példáját mutatja be. Ez a megközelítés nem eresztett olyan mély gyökeret a közgondolkodásban és egyáltalán a szépirodalomban, mint az előző, mégis remek példáit láthatjuk, így Márai Sándor Áldozó Juditját Az igazi című regényben, vagy Móra Ferenc Az üvegcipőjének cselédfiguráját.
Ha a nők életének legfontosabb témáit kívánjuk feltárni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szexualitást. Történeti vonatkozásait tekintve Gyáni e témakörben a házasságon kívüli szexuális életre, különösen a prostitúcióra, a budapesti utcákra és bordélyokra fókuszál. Pest városa már 1867-ben saját szabályrendeletet alkotott, amelyet az 1873-ban egyesült főváros vezetése is érvényben hagyott. Ennek folyományaként alakult ki a bordélyházak sajátos világa, amelyet bizonyos időszakokban, például az 1896-os millenniumi ünnepségek idején az engedély nélküli utcai prostitúció háttérbe szorított. A hatóságok néha óriási lépéshátrányban voltak a szabályozás terén. Az örömlányok között rendkívül magas számban voltak egykori házicselédek, de nem ők voltak az egyetlen utánpótlási forrás e tekintetben. A kasszírnők, azaz vendéglői pénztárosnők is jelentős bázisát adták ennek a foglalkozási formának. Nem volt ritka, hogy a háziurak és jómódú polgárok szeretőt tartottak, akik ettől a viszonytól remélték társadalmi felemelkedésüket. Aztán a megesett cselédlánynak mennie kellett, nem maradhatott a háztartásban. Nem volt más választása, mint a prostitúció, valamiből élnie kellett.
Kétségtelen tény, hogy a 19-20. században a gyermekek között a legjobb sora a nemesi és polgári családok törvényes, házasságban született utódainak volt. A törvényes származásnak ebből a szempontból óriási jelentősége volt, hiszen ezeket a gyerekeket család vette körül, míg a „balkézről születettek” nem sok jóra számíthattak. Míg a budai és pesti polgárcsalád fiát szoptatós dajkára bízták, hiszen elképzelhetetlen volt, hogy az édesanya maga gondozza és nevelje gyermekeit, az elhagyott csemeték és a törvénytelen porontyok – a kettő között nagy átfedés mutatkozott ‒ jelentős része szerető család helyett az egyházak és az állam által fenntartott gyermekotthonokban nőtt fel. Az állam, bár szabályozta a gyermekvédelem kérdését, 1945 előtt nem teljesített túl ezen a téren, a felelősséget sokszor a szülőkre hárította, „erkölcsi süllyedésükre” vagy szegénységükre hivatkozva. A modern anya életére a fejezet végén két példát hoz Gyáni. Ezt az identitást egy-egy naplón keresztül ismerhetjük meg.
És ha már identitás, a nőiség irodalomban és művészetekben való megnyilvánulásai is megmutatkoznak egy reformkori és egy közel negyedszázaddal később papírra vetett napló segítségével. Megtudhatjuk azt is, hogyan kapcsolódik a nőiség új meghatározása, a nők közjogi státuszának alakulása a nemzeti ébredési mozgalmakhoz, a 19. századi európai nacionalizmusokhoz.
A naplókban hangsúlyos téma a levélírás és a levélforgalom, amely a középosztályi családok mindennapi életében meghatározó szerepet töltött be. A magánlevelek kiválóan dokumentálják egy család életének alakulását, fontosabb eseményeit. A közlés módját, stílusát az olvasmányélmények is alakították. A 18. században felbukkanó, majd népszerűvé vált levélregények olvasása a nőket az önkifejezés fejlesztésére ösztönözte. A levelezés igazán az I. világháború idején értékelődött fel, és lett általános, a paraszti és munkáscsaládokban is meghonosodó kommunikációs forma. Egyetlen, de nem jelentéktelen probléma a valós történések megismerésében a frontról küldött levelek erős cenzúrája, amelynek következtében a bakák küldeményei sokszor csak sablonos mondatokat tartalmaztak.
Utolsó témaként a nőket ért erőszak részben már érintett problémakörét járja körbe a szerző, amelyet ebben a fejezetben a történelmi tapasztalat felől közelít meg. Hogyan cselekedtek a nők vészhelyzetben, olyan tragédiákban, mint a holokauszt? Hogyan lettek számosan katonák által elkövetett nemi erőszak áldozatai? A választott példák részben naplók, részben visszaemlékezés-jellegű tanúságtételek.
Aki a kötetben feltárt témákat közelebbről szeretné megismerni, annak érdemes végigböngésznie a gazdag, hazai és nemzetközi írott forrásokat egyaránt tartalmazó irodalomjegyzéket. Az utóiratban a szerző korábbi tanulmányainak listáját is közli, amelyekből a kiadvány anyaga felépül, és amelyeket a könyvhöz igazítva gondosan megszűrt, de olykor jelentős mértékben kibővített. A függeléket az illusztrációk forrásjegyzéke, valamint a fejezetekben említett személyek és a hivatkozott szerzők névmutatója zárja.
A kötet elolvasását ajánlom mindenkinek, aki akár a nőtörténet, akár Gyáni Gábor munkássága iránt érdeklődik. A szerzőnek hosszú, további eredményes kutatásokban bővelkedő életet, nekünk pedig újabb remek olvasmányokat kívánok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése