Van-e ellentmondásosabb figurája a hazai színészetnek, mint a 45 éve elhunyt Latinovits Zoltán? Aligha. A környezetével állandóan elégedetlen, számos lehetőségtől megfosztott, mégis szinte példátlanul sikeres Színészkirály a neki adatott négy és fél évtized alatt vagy három emberöltőnyi életet élt.
Önpusztításának, depresszív alkatának ellenpontja máig töretlen népszerűsége. Két végén égette a gyertyát, mint pálya- és művésztársai közül oly sokan, hiába volt mellette szerelme, a Tündérkirálynő Ruttkai Éva. Nélküle, az ő támogatása és viharos kapcsolatuk nélkül talán még a negyedik évtizedet sem érte volna meg.
Kelecsényi László kötete nem egyszerű szöveggyűjtemény. A szerkesztő az idézett cikkek, interjúk és visszaemlékezések közé írt összekötő szövegek segítségével megrajzolja Latinovits pályaívét, egyben remek összegzést nyújt a folyamatos szenvedések közepette elért sikerekről, hangsúlyozva, de nem túlhangsúlyozva a művész mellőzöttségét, konfliktusait. Egykori kollégái, rendezői, kritikusai korabeli írásain, nyilatkozatain és akár évtizedekkel későbbi visszaemlékezésein keresztül ismerhetjük meg sokszor a háttérben, sokszor a sajtó hasábjain, sőt, nyilvános helyeken történt botrányait.
Latinovits az örök összeférhetetlen - tartották többen a kortársak közül, hiszen hét színházat hagyott ott rövid, mégis jelentős pályafutása során. Ő erre azt mondta, vannak rajta kívül mások is ezzel a bélyeggel. Ezeket az embereket kéne egy csapatba összegyűjteni, hogy kiderüljön: valóban velük van-e probléma, vagy az őket körülvevő világgal.
Az apja által elhagyott gyerek, akinek legnagyobb álma, hogy színész legyen, származása miatt mégsem veszik fel a főiskolára. Majd amikor kényszerűségből segédmunkát vállal, munkásként akadálytalanul bejut a Műszaki Egyetemre, ahol a félvállról vett tanulmányok dacára kitűnő minősítésű építészmérnöki diplomát szerez. Aztán segédszínészként sikerül elhelyezkednie. Meghatározó éveket tölt Debrecenben, majd Budapestre kerül.
A színház mellett szenvedélye a film, amelybe már egészen fiatalon belekóstolhat. Első fontosabb szerepét 1962-ben, az Oldás és kötésben játssza, Domján Edit partnereként. Ekkor már két éve ismeri Ruttkai Évát, Gábor Miklós feleségét, aki jobbik feleként kíséri őt élete végéig, és akinek oldalán szintén fontos szerepeket játszik, színpadon és filmen egyaránt.
Aztán élete utolsó szakaszában, miután már minden színházból kiírta magát, és nem hajlandó leszerződni sehova, mivel nem ő választhatja meg a szerepeit, a versmondásnak és a rendezésnek él. Önálló estjeivel járja az országot, miközben megállás nélkül forgat. Fel-felerősödő depressziója miatt az idegklinika és a filmstúdiók, forgatási helyszínek között ingázik. Utolsó színházi szerepe, A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak némileg magához téríti. A próbákon és az életben is hű társa kutyája, Bagó, akit szó szerint mindenhova magával visz. Az ő segítségével Bozzi szerepében átlényegül kutyává. Még ezt a szerepet is páratlanul hitelesen alakítja. Mint ahogy mindegyiket. Kevés számú, lelkében mégis mély nyomot hagyó bukásának oka, hogy nem tud azonosulni a szereppel, nem érzi magáénak.
Mert egyébként valósággal azzá a karakterré válik, akit a színpadon vagy a kamera előtt el kell játszania. Legnagyobb, legmaradandóbb sikereit is ennek köszönheti. Gondoljunk csak Szindbádra. Amikor Huszárik Zoltán filmjét megtekintjük, nem arra gondolunk, milyen jól játszik Latinovits. Azt érezzük, hogy ő maga Szindbád. Mintha nem is egy szerepről, egy megírt figuráról lenne szó.
Latinovits Zoltán színészi lényegét a kötet címadó, egyben záró prózai írása, az egykori osztálytárs Vajda Miklós emlékezése fejezi ki a legjobban. Szerepeit nemcsak teljes egészében átélte, hanem egyenesen megélte az általa alakított figurák örömeit, bánatát, szenvedését. Nemcsak megformálta Ványa bácsit, Szentirmay Rudolfot vagy Az ötödik pecsét civil ruhás nyilasát. Akkor és ott, abban a pillanatban ő maga volt mindegyikük. Éppen ezért olyan magával ragadó, hiteles vagy éppen félelmetes egy-egy szerepben. Valóban az életével játszott. Átélte mindazt az örömöt, bánatot, szenvedést, amit a rendezők eljátszattak vele.
Ahogy az élete, úgy a halála körül is máig tartó viták zajlanak. A hivatalos verzió szerint önkezével vetett véget életének, a vonat elé vetette magát. Ruttkai Éva, családja és több pályatársa, rendezői szerint neurózisának semmi köze nem volt a halálához. Egyszerűen fel akart ugrani a vonatra, talán azért, hogy egy hirtelen elhatározástól vezérelve visszatérjen Budapestre, ahol pár nap múlva több megbeszélés és felvétel várta. Csakhogy elvétette az ugrást, valószínűleg a szervezetében lévő, az állapotát stabilizáló gyógyszerek is lelassították. Ez a hiba az életébe került. Balatonszemesen érte a végzet, nem messze a szomszédos Szárszótól, ahol 40 évvel korábban egy hasonlóan zaklatott, tragédiáktól terhes életű költőt gázolt el a vonat: József Attilát.
És ahogy ez az ajánló nem fejeződhet be a tragédiával, úgy a kötet sem zárul le Nagy Gáspárnak a szemesi temetőben fába vésett Sírfeliratával. Ha egy színész sikereit valamiben mérni lehet, az az általa eljátszott szerepek, az elhangzott prózai szövegek és versek száma. Legyen az film, színház, rádió vagy hanglemez, kép vagy hang. Latinovits minden műfajban és mindenhol bizonyított, még ha nem is érezte otthon magát szinte sehol. A siker másik fokmérője, hogy mennyit írnak az emberről. A Színészkirály ezen a téren sem maradt el kortársaitól, ahogy azt a gazdag, csupán a lényegesebb forrásokat felsoroló irodalomjegyzék is bizonyítja.
A kötet adatai: Kelecsényi László: Aki az életével játszott. Latinovits. Második, javított kiadás. Budapest, Noran Libro, 2016.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése