Májusban látott napvilágot, és rekordgyorsasággal elfogyott a boltok polcairól a jelen Magyarországának legnagyobb társadalmi és politikai kihívásait taglaló, hiánypótló tanulmánykötet, amely minden túlzás nélkül az elmúlt negyed század egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – vállalkozásának tekinthető. A szerzők egytől egyig saját területükön elismert szakemberek (történészek, jogászok, közgazdászok, demográfusok, kisebbségkutatók, politológusok), így az általuk leírtakat nem lehet csak úgy, egyetlen kézmozdulattal lesöpörni az asztalról.
Ha más okból nem is, a kiadás körül lezajlott adok-kapok révén a társadalomkutatók és az értelmiség nagy része bizonyára rendelkezik némi információval a tartalmat illetően, jelentőségét tekintve azonban a kötet nem kapott akkora publicitást, mint amekkorát megérdemelne; nem jutott el az átlag olvasóhoz, aki nyitott a hazai közélet aktuális problémái felé, és érdeklődve figyeli a különböző jobbító szándékú javaslatokat. A szerkesztők célja is az volt, hogy a figyelemfelhívás és problémafelvetés mellett a különböző ideológiai hátterű szerzők hasznos válaszokat adjanak az általuk felvetett, a társadalom széles rétegeit érintő kérdésekre, a napjainkban kibontakozó kedvezőtlen folyamatok megfordítására. Fontos célként fogalmazódik meg „a közügyekről folytatott értelmes és őszinte párbeszéd kereteinek újradefiniálása” és a hamis közhelyek lerombolása, a gondolatébresztés.
A kötettel való ismerkedést érdemes a hátsó borítón kezdeni. Négy ismert és elismert közéleti személyiség: Chikán Attila közgazdász, Sólyom László volt köztársasági elnök, jogász, Szelényi Iván szociológus – mindhárman akadémikusok – és Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, a Párbeszéd Háza igazgatója ajánlja a majd’ félezer oldalas, 28 szerző által létrehozott, 23 tanulmányt tartalmazó munkát minden érdeklődő figyelmébe.Bár a tanulmányok a legfrissebb tudományos eredményekre épülnek, nyelvezetük miatt a nem tudományos közönség számára is érthetőek, ismeretterjesztő jellegűek. Nézzünk meg közelebbről kettőt, felvillantva néhány problémát és megoldási javaslatot.
Kapitány Balázs, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének igazgatóhelyettese és Spéder Zsolt, a Kutatóintézet igazgatója a népességcsökkenés megállításával kapcsolatos hiteket, tévhiteket és tényeket vették górcső alá. Első megállapításuk szerint egyértelműen téves elképzelés az, hogy az alacsony termékenység és a népességfogyás a Nyugatra jellemző sajátosság. A termékenység drasztikus mértékű csökkenése tapasztalható a harmadik világ országaiban, a Közel- és Távol-Keleten egyaránt. Az elmúlt évtizedeket jellemző népességrobbanás ezekben a térségekben is a végéhez közeledik. A fejlett-fejletlen országok szembeállítása, illetve a helyzet muzulmán-keresztény vallási szemüvegen keresztül való interpretációja szintén vakvágány. A demográfiai viszonyok alakulása azt mutatja, hogy a népesedés lendülete Afrika országai kivételével mindenhol lassul. A népesedési helyzet tekintetében az európai országok sem egységesek, mivel mind a termékenységi, mind a migrációs folyamatok alapvetően térnek el az egyes államokban. Vannak fenntartható demográfiai pályán mozgó államok, amelyek egy része a termékenységre (Írország, Franciaország, Izland), más része a termékenységre és a várható élettartam növekedésére (Norvégia, Hollandia, Belgium) tud alapozni, míg másutt, így például Németországban és Olaszországban az alacsony termékenységet a bevándorlási többlet ellensúlyozza. A keleti-délkeleti államokban, mint Románia, Bulgária, Albánia és Bosznia-Hercegovina az alacsony termékenység mellett erőteljes elvándorlás is jellemző, ami komoly népességcsökkenéshez vezet. Ez a nem egységes demográfiai helyzet nem teszi lehetővé, hogy az EU az előttünk álló kihívásokat egységesen, közösségi szinten kezelje.
A másik tévhit a „magyar átok”, azaz hogy a szomszédos országokhoz képest Magyarországon sokkal kisebb a gyermekvállalási kedv, és ez egyfajta „nemzethalálhoz” vezet. A számokat tekintve kiderül: az osztrákokat leszámítva a térségben a magyar termékenység a legnagyobb, a népesedési folyamatok pedig nem sorsszerűek, nem előre elrendeltek, ezeket társadalompolitikai beavatkozásokkal előre lehet mozdítani.
A népesedéspolitikai intézkedések kapcsán egyesek úgy látják, ezek alapvetően hatástalanok. Ezt az álláspontot az elmúlt fél évszázad folyamatos népességfogyásával, az alacsony gyermekvállalási kedvvel és az elmúlt évtizedekben bevezetett intézkedésekkel próbálják alátámasztani. Ugyanakkor a hazai beavatkozások magas költsége és alacsony hatásossága nem bizonyíték arra, hogy a családpolitika általában véve sikertelen. A rendszerváltás során olyan jelentős és gyors változások történtek a magyar társadalomban, amelyek alapvetően rendezték át az egyes életutakat. Ez befolyásolta például a gyermekvállalási hajlandóság alakulását is. A szerzők úgy látják, ebben a megváltozott helyzetben két intézkedés mondható sikeresnek: a gyermeknevelési támogatás bevezetése az alacsony iskolázottságúak körében hatott ösztönzően, míg a családi adókedvezmény a felsőfokú végzettségűek körében érvényesült leginkább. Az intervenció hatásossága nem csak a ráfordított pénz mennyiségétől függ. Magyarország európai és OECD összehasonlításban kiemelkedően sokat költ családpolitikára, de ez csak egy elem a gyermekvállalási döntésekben, amelyeket a párkapcsolati viszonyok, az érintettek által vallott értékek, a munkaerőpiaci viszonyok mellett számos más tényező befolyásol. Csak összetett, több szegmenst érintő kormányzati beavatkozások járhatnak sikerrel. A nem családpolitikai célú intézkedések is kihathatnak a termékenységre, illetve a családpolitikai beavatkozások is hatással vannak a társadalomszerkezetre, gondoljunk csak a munkaerőpiac alakulására.
Eltekintve a tanulmány további elemzésétől, vegyük sorra a szerzők által megfogalmazott szempontokat. A támogatási struktúra bármilyen átalakítása csak felmenő rendszerben, vagy a szerzett jogokat, ellátásokat nem veszélyeztető módon mehet végbe. Ez által az érintettek a családtámogatási rendszert kiszámíthatóbbnak érezhetik. A családpolitikára fordított összegek nagyságánál fontosabb azok hatékonyabb felhasználása. A családtámogatások rugalmasan és átláthatóan igazodjanak a családok eltérő igényeihez. Alapvető célnak minél több kívánt gyermek megszületését kell tekinteni, nem általában a gyermekszám növelését. Célul kell kitűzni, hogy az iskolázottabb nők első gyermekei lehetőleg még az anya 30 éves kora előtt megszülessenek. A gyermekvállalási életkor kitolódása miatt ugyanis egyre többen kénytelenek lemondani tervezett gyermekükről. Az egyes családpolitikai intézkedéseknek szem előtt kell tartaniuk a gyermekszegénységi kockázat csökkentését is. Ezeket a megállapításokat nemcsak a pénzbeli támogatásokra, hanem a családtámogatások más formáira – például a bölcsődei férőhelyek száma – is érvényesíteni kell. Általában is nagyobb hangsúlyt szükséges fektetni a nem pénzbeli támogatásokra.
A népesedéspolitika mellett, részben azzal összefüggésben az egészségügy mai helyzete nagyon sokakat foglalkoztat. Így volt ezzel Lantos Gabriella is, aki a tanulmányának címében felvetett kérdés (Erzsike néni utazzon 30 kilométert vagy Tóth doktor 1300-at?) kapcsán kiemeli: „a dilemma valóságos és a válasz megkerülhetetlen”. A legfőbb probléma az, hogy Erzsike néni nem tudja helyben megkapni az ellátást, mert Tóth doktor már nem a faluban rendel, hanem vagy Budapesten, vagy valahol külföldön. Az eddig ismert egészségügy fokozatosan leépül, megszűnőben van. Jelenleg „százéves épületekben hatvanéves orvosok negyvenéves finanszírozási feltételek közt húszéves technológiával dolgoznak, messze a 21. században elvárt teljesítmény alatt.” Az állami monopólium mint a szocializmus öröksége szinte mindenre kiterjed, ennek következtében „állami tulajdonú infrastruktúrával, állami finanszírozás mellett, állami szabályozás alatt nyújtanak állami alkalmazottak állami szolgáltatást.” Mindez hiánygazdasághoz vezet, a hiány pedig kitermeli a korrupciót és ezzel együtt a nagyon alacsony hatékonyságot.
A kilencvenes években több mint egymillió ember eltűnt a munkaerőpiacról, így a befizetők közül. További egymillió vonult a szürkegazdaságba, minimális járulékot fizetve. Mindeközben az egészségügyi szolgáltatási csomag nem szűkült, ezáltal az ellátás színvonala leromlott, a hálapénz pedig általánosan bevett gyakorlattá vált. Mivel egyes orvosok számára a jelenlegi rendszer kifejezetten jól kifizetődő, az orvostársadalom nem tud egységesen fellépni a megoldás érdekében, sokan kényszerülnek egyéni kiútkeresésre. Ez által az ellátás még tovább romlik, amely helyzet kivonja a jól fizető pácienseket az állami egészségügyből.
Kormányzati forrásból jelenleg mintegy 2800 milliárd forintnyi összeg folyik be az egészségügybe. Az összes bevétel a munkajövedelmet terhelő tb-járulékból, szociális hozzájárulási adóból, költségvetési hozzájárulásból, hálapénzből és számla nélküli jövedelmekből áll. Más EU-s tagállamokhoz képest nálunk a magánfinanszírozás mértéke növekszik, a közfinanszírozás csökken.
Kevesen fizetnek az egészségügyért, de ők sokat. 8 millió felnőttből 4,4 millió fő az aktív befizető. Közülük 1,7 millió fő legfeljebb minimális díjat, azaz havi 6-9000 forintot fizet, ők névleges fizetők, az általuk befizetett összeg saját ellátásukat is alig fedezi. Mindössze 2,7 millió olyan ember van, aki a minimálbérnél nagyobb összeg után fizet járulékot, ők a tényleges járulékfizetők.És még egy csavar: 7%-os járulékot csak az alkalmazottaknak kell a teljes bérük után fizetniük, az őket alkalmazó vállalkozók egészségügyi hozzájárulás címén 14%-ot fizetnek 450 000 forintig, azaz havi 37 500 forintnál többet nem fizetnek. Mivel a felnőtt lakosság harmadának járulékai nem fedezik a költségeket, az összeget hasonló arányban adókból is pótolni kell. Ez a szociális hozzájárulási adó 27%-kal növeli a bruttó béreket, a befolyó adóbevétel 20%-kal növeli az egészségügy forrásait. Emellett még 570 milliárd forintra van szükség költségvetési hozzájárulás címén.
Az egészségügyet ismerők szerint a hálapénz tilalma szétverné a rendszert. Ennek azonban pont az ellenkezője igaz: amíg a hálapénz bevett gyakorlatként működik, semmilyen érdemi változást nem lehet elérni.
Bár az ezer lakosra jutó orvosok száma európai és OECD viszonylatban jónak számít, Magyarországon ma kétezer állás betöltetlen, az orvosok átlagéletkora pedig egyre növekszik. Jövedelmük négy forrásból tevődik össze: az alkalmazotti fizetésből, a magánklinikákon kapott óradíjból vagy jutalékból, illetve a fekete jövedelmekből, azaz a hálapénzből és a saját magánrendelés bevételéből. Ez átlag havi nettó egymillió forintos bevételt eredményez, ami alaposan elfedi az egyes csoportok közötti óriási különbségeket. Míg az orvosi álláshelyek betöltetlensége nem veszélyezteti hosszú távon az egészségügyi ellátást, a szakdolgozók hiánya már komoly problémát jelent. Az ő munkájukat is az orvosoknak kell elvégezni, ezért nem marad idejük a gyógyításra. Gyakran nincs, aki a kezük alá dolgozna, emiatt a betegellátás biztonsága sérül. Ezt pedig nem mindenki vállalja, sokan inkább felállnak és távoznak.
A szakemberhiány csökkentésének legfontosabb eszköze a béremelés. Az erre rendelkezésre álló forrásokat azonban az orvoselit fölözi le. Ahhoz, hogy itthon lehessen tartani a szakembereket, a fizetéseket a nyugati bérek kétharmadáig kell felemelni. Így egy orvos 10-15 éves gyakorlatot követően annyit kereshetne munkabérként, amennyit most a fekete jövedelemmel együtt hazavisz. Ez csak több lépcsőben valósítható meg. A közfinanszírozásban dolgozó orvosoknak először is el kell dönteniük, hogy akarnak-e magánellátásban dolgozni. Ha igen, megszűnik a közalkalmazotti jogviszonyuk, a továbbiakban vállalkozóként vesznek részt az ellátásban. Közülük a ma is nagy pacientúrával rendelkezők a magánszektort fogják választani.A bent maradó közalkalmazottak bérét a V4-országok átlagára kell emelni, amihez így a források is rendelkezésre állnak.
Az egészségügyet a szerző szerint biztosítási alapon lehetne a leghatékonyabban finanszírozni. Ennek egyik eleme a minden felnőtt állampolgár által fizetett alapdíj, amiért cserébe megkapja az alapszolgáltatásokat. A szabad orvosválasztás és egyéb kiegészítő szolgáltatások ebben a rendszerben kiegészítő biztosítással vehetők igénybe. Ezzel párhuzamosan koncentrált egészségügyi rendszert kell létrehozni 19 megyei és három budapesti centrummal, amelyek garantálják a biztosítással rendelkezőknek a megfelelő ellátást. Második szinten egynapos sebészeti centrumokra van szükség, ahol a kisebb műtétek elvégezhetők, hogy a centrumokban dolgozó orvosoknak csak a valóban súlyos betegekkel kelljen foglalkozniuk, így több idejük és energiájuk maradjon a gyógyításra. A jelenlegi kis kórházakban kell kialakítani a szakrendelőket és a sebészeti centrumokat, hogy a kistelepüléseken élők se maradjanak ellátás nélkül. Megfelelően képzett szakápolói gárdával elérhető az is, hogy Erzsike néninek még az otthonából se kelljen kimozdulnia.
Hankiss Elemér szociológus a 90-es években indította el a Találjuk ki Magyarországot! mozgalmat. Úgy látta, csak egy civil kezdeményezés képes kihúzni az országot a krízishelyzetből. Jelen kötet ennek továbbgondolásaként is szolgálhat. A siker kulcsa a közös gondolkodásban és az együttműködésben rejlik.Magyarország legégetőbb problémáira van megoldás, de ehhez rengeteg előrelátó tervezésre és munkára van szükség. Ez pedig nem sétagalopp lesz, hanem valóságos hegymenet.
A kötet tartalma
Tölgyessy Péter: Kompország reményei
Tóth István György: Turánbánya? Értékválasztások, beidegződések és az illiberalizmusra való fogadókészség Magyarországon
Gyurgyák János: Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja? A 20. századi magyar történelemről – pillantás a 21. századból
Orbán Krisztián: Száz év szorongás. A magyar politikai a felzárkózás ellen
Boda Zsolt: Nem, ennél nem találtak ki jobbat. A demokrácia kultúrájának megerősítése
Feledy Botond: Feltárhatatlan fekete doboz? Egy hiperpragmatikus külpolitika kockázatai
Bárdi Nándor: Álságos állítások a magyar etnopolitikában. A külhoni magyarok és a budapesti kormányzatok magyarságpolitikája
Kállai Ernő – Papp Z. Attila – Vízi Balázs: Túlélés vagy remény? Pillanatképek a roma közösségek jelenéből
Kapitány Balázs – Spéder Zsolt: Hitek, tévhitek és tények a népességcsökkenés megállításáról. Demográfiai kihívások és kezelési lehetőségeik
Gál Róbert Iván: Hozott szalonnával. A fenntartható nyugdíjrendszer kialakítása
Szalai Ákos: Az elveszett állam nyomában. Az államközpontú gondolkodás értelmetlensége
Gajduschek György: A haza szolgálatában? A közigazgatás reformja(i)
Mellár Tamás: Nincsenek bombabiztos receptek. Gazdaságpolitikai alternatívák a modernizációban
Romhányi Balázs: A köztársaság vagy a bolondok hajója? Az ország hosszú távú érdekeit szolgáló költségvetési rendszer kialakítása
Urbán László: Megfélemlített fejőstehenek. A bankrendszer a magyar államkapitalista rezsimben
Burai Petra: „Muszáj jobbnak lenni”. Kiutak a korrupcióból
Reszkető Petra Edina: A bürokrácia diszkrét bája. Az adminisztratív terhek csökkentésének egyszerűen bonyolult receptje
Scharle Ágota: „Valami van, de nem az igazi”. Hogyan lesz versenyképes és befogadó a magyar munkapiac?
Weyer Balázs: Hogyan mentsük meg a sajtót, hogy az megmenthessen minket? A szabad média anyagi és intézményi környezetének kiépítése
Polónyi István: Oktatáspolitikai kísérletek és kudarcok. Nemzetközi színvonalú oktatási rendszer létrehozása
Lantos Gabriella: Erzsike néni utazzon 30 kilométert vagy Tóth doktor 1300-at? A finanszírozható és működőképes egészségügyi rendszer
Zsoldos István: Huszárvágások helyett: kis lépések és türelem. Energiapiacok és energiapolitika
Bartus Gábor: Miért nem képesek a társadalmak megfékezni a természeti környezet pusztulását? Az érdemi és hatékony környezetpolitika körvonalai
A kötet adatai: Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon. Szerkesztette: Jakab András és Urbán László. Budapest, Osiris, 2017.
Eredeti megjelenés: Helyi Érték magazin, 2017. őszi szám
Megjegyzések
Megjegyzés küldése