Változatok egy életre

Amikor először láttam A nagy füzetet, Szász János 2013-as filmjét, a történet mellett a Nagyanyát alakító Molnár Piroska színészi szerepértelmezése ragadott meg leginkább. Aztán amikor kezembe vettem a film alapjául szolgáló kötetet, az első néhány oldal elolvasása után már az érdekelt, a Trilógia másik két darabja hogyan kapcsolódik ehhez az elbeszélt eseménysorhoz. Hamarosan erre a fel nem tett kérdésemre is választ kaptam. Remélem, az ajánlóból ez a kapcsolat is kirajzolódik.

A nagy füzet cselekménye röviden: két ikerfiút édesanyjuk a háború pokla elől a Nagyvárosból a határmenti Kisvárosba menekít, nagyanyjukhoz, akivel korábban soha nem találkoztak. Az egyedül élő idős asszony, akit a városban mindenki csak Banyának hív, kegyetlenül bánik az unokáival. Ételt ugyan kapnak, de minden másról maguknak kell gondoskodniuk. Nagyon sokáig még rendesen tisztálkodni sem tudnak, mert az öregasszonynak nincs ilyesmire igénye, hát ne legyen nekik sem. Iskolába nem járnak, mégis írnak, olvasnak, a Nagy Füzetbe jegyzik le a velük történteket, sőt, különböző gyakorlatokat végeznek. Edzik magukat mindenféle nem mindennapi helyzetekben. Közben megismerkednek a házban szobát bérlő idegen tiszttel és ordonáncával, a távoli szomszédban élő lánnyal, Nyúlszájjal és anyjával, a plébánossal és szolgálójával. A helyi, a kisebbekkel szemben erős gyerekek egy idő után már félnek tőlük, nem merik megközelíteni sem őket, akik szenvtelenül ütnek, rúgnak, lopnak, ha kell. Hajtja őket a túlélési ösztön. Ahogy a háború eléri a Kisvárost, egyre több halált látnak. Végül, már az idegen hadsereg elmenekülése és a másik beköltözése után magukra maradnak. Amikor rég nem látott, már halottnak hitt apjuk megtalálja őket, egyikük úgy dönt, átmegy vele a határon, a drótakadályokat és az aknamezőt leküzdve. Másikuk a Nagyanya házában marad, és éli tovább az életét. Megtörténik az elszakadás, ami ellen oly sokáig küzdöttek.

A folytatásként is értelmezhető A bizonyítékban ennek az itthon maradt fiúnak a további sorsát ismerhetjük meg. Az elbeszélő - az előző történetet az ikrek ketten mondják el - itt már megnevezi Lucast és testvérét, Klaust is, aki a történet végén visszatér a városba, csakhogy számos csalódást és tragédiát átélt fivére ekkor már nincs sehol.

A harmadik hazugság látszólag ott folytatódik, ahol A bizonyíték véget ért. A történet első részében a külföldről hazatért Claus meséli el a disszidálás utáni életét, de elbeszéléséből egy teljesen más gyerekkor rajzolódik ki, mint amit az előző két regényben megismertünk. Sőt, nem is egy párhuzamos, sokszor az eddigieknek ellentmondó történetet ismerünk meg, hanem több változatot. Mintha a szerző az olvasóra bízná, melyiket hiszi el ezek közül. A regény második részének elbeszélője a másik testvér, már ha a két férfi valóban testvére egymásnak. Ugyanis a kötet végére minden, amit eddig hittünk és olvastunk róluk, megkérdőjeleződik. Nem tudjuk, mi a valóság, és mi nem az, ki mikor hazudik, és mikor mond igazat. Még egymáshoz sem őszinték. Végül mi sem tudjuk eldönteni, valójában ki kicsoda.

Bár ahogy haladunk előre, a könyvet egyre nehezebb olvasni, és a szálak is szinte már kibogozhatatlanul összekuszálódnak, érdemes leülni a Trilógiával a fotelbe, mert garantált élményt nyújt. Az egykor Győr-Moson-Sopronban gyerekeskedett, 9 éves korától Kőszegen élő Kristóf Ágota kamaszkori helyszínein járunk. Bár sem konkrét évszámok, sem a város neve nem szerepelnek az első regényben, egyértelmű, hogy Kőszegen járunk, a II. világháború idején.  A másik két történet fő helyszíne is a város. Érdekesség, hogy az írónő férjével és kislányával 1956-ban Svájcba emigrált, az elbeszélés mégsem zárul a forradalom évével. A harmadik regény már a rendszerváltás után játszódik, és a köztes időszak hazai világát is megismerjük A bizonyítékot olvasva. Ahogy Bodor Ádám fogalmazott a fülszövegben a szerző prózája kapcsán: "távolságtartása, jeges tárgyilagossága mintha csak arra lenne hivatott, hogy palástolja heves érzelmeit, amelyek a felzaklató helyszínekhez kötik. A nyugtalanító díszletek között döbbenten ismerünk a hazai történelmi tájra."

Amiben a három regény az elbeszélő személyén túl eltér egymástól, az az egyes fejezetek felosztása. A Bognár Róbert fordításában olvasható, korábban önálló kiadásban is megjelent A nagy füzet két-három-négyoldalas, rövid fejezetei egy-egy önálló címet kaptak, míg A bizonyítékban a szerző számokkal látta el őket, A harmadik hazugságban pedig a két nagy rész egymás után sorakozó, szakaszokra bontott passzusai mindig új oldalon kezdődnek. A két utóbbi regény kitűnő magyarítását Takács M. József végezte el.

Érdekes Esterházy Péternek a fülszövegben olvasható megállapítása, miszerint "Agota Kristof nem magyar szerző, hanem svájci vagy francia, minthogy franciául ír. Azonban az emlékei magyarok, a táj, amit a szemében hordoz, magyar. Ami nem érték vagy érdem - hanem nagyon érdekes. Hogy van egy nem magyar író, aki magyar könyveket ír, hogy messziről nézi valaki ugyanazt, amit mi innét." És mennyire igaza van! 

A svájci Neuchâtelben letelepedett írónő 1986-ban írta meg első regényét. A nagy füzetet további francia nyelvű könyvek követték. Amikor 1997-ben Kőszegre látogatott, úgy nyilatkozott, fél kilépni az utcára, mert tart attól, hogy a városban megismerik. Végül csak 2011-ben bekövetkezett halála után tért haza, hamvait a kőszegi temetőben helyezték örök nyugalomra.Még ez év decemberében a nevét viselő irodalmi kutatóműhely jött léte. A szombathelyi gimnázium falán, amelynek egykor tanulója volt, 2014-ben helyezték el emléktábláját. Agota Kristof, ez a nem magyar írónő így vált halála után ismét magyarrá. 

A kötet adatai: Agota Kristof: Trilógia. Budapest, Magvető Kiadó, 1996.