Ha valaki azt a nevet hallja: Inkey, két személy jut általában eszébe. Az egyik a múlt század legendás fotóművésze, a sztárok fotósa, Inkey Tibor. A másik az ő lánya, a nem kevésbé tehetséges Inkey Alice. Esetünkben az édesapáról van szó, aki 1992 novemberében fejezte be emlékiratait. Az anyag Foto Inkey. Egy fényképész visszaemlékezései címmel 1993-ban jelent meg Kincses Károly fotótörténész szerkesztésében, majd 2006-ban a Magyar Fotóművészek Szövetsége megbízásából a Folpress Kiadó publikálta.
Nemrég a könyvtárban akadtam rá erre a rövidségében is tartalmas kötetre. Egyebek mellett Székesfehérvár fotótörténetével, egykori fényképészeivel, műtermeivel foglalkozom, köztük a szép kort megélt Tóth Károllyal, akinek Inkey 1922 és 1927 között előbb inasa, majd segédje volt. Tőle tanulta el a szakma alapjait és sok mesterfogást is. A könyv első néhány oldalán szeretettel emlékszik vissza első mesterére, akinek jóvoltából pályája elindult. A címlapfotó 1923-ban készült az akkor már inasként dolgozó Inkeyről. Engem leginkább ezek a korai évek érdekeltek, de a szerző stílusa meggyőzött arról, hogy érdemes továbbolvasni. Jól tettem, és nemcsak azért, mert Inkey a későbbiekben néhányszor visszautal a fehérvári esztendőkre.
A másik, ami megfogott az élettörténetben, a harmincas, negyvenes évek fényképészeinek leleményessége, az ügynökvilág. Persze nem lettem volna azok helyében, akik naponta kilométereket tettek meg, gyakran futva egy-egy munka megszerzéséért, az elsőségért, hogy a megrendelést elhappolják mások orra elől. Mert ekkoriban sokszor az ügynökökről jobban csöpögött a víz, mint az előhívófolyadék az éppen elkészült képekről. És a fotósok élete sem volt könnyű ebben a rohamtempóban. Egyesek viszont igen sokra vitték.
Inkey végül elsősorban standfotósként és portrékészítőként lett ismert. Több mint negyven évig volt hazai és külföldi filmek állófotósa és a filmsztárokat megörökítő fényképész. Emellett, ahogy az 50. oldaltól láthatjuk, eseményeket, élethelyzeteket, hangulatokat rögzített. A sorozataival pályázatokon nyert összegekből, amelyek néha magasabbak voltak a havi fizetésénél, később láthatóan nagyobbak, mint a nyugdíj címén kapott pénz, családja eltartása mellett berendezéseit, technológiáját fejlesztette.
Nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy lássuk, ha a könyv a rendszerváltás előtt készül el, jóval rövidebb lett volna, vagy teljesen más tartalommal engedi ki kezéből az aczéli kultúrkormányzat. Hogy ez nem így alakult, azért igazán hálásak lehetünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése