Mióta élénkebben foglalkoztat a történelem, előszeretettel veszek kézbe életrajzi köteteket, olvasok életút-interjúkat, hallgatok ilyen jellegű beszélgetéseket. Nagyon örültem, amikor olvastam: Majer Tamás egy ilyen vállalkozásra adta a fejét, nevezetesen egy dr. Arató Antallal, a Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár egykori igazgatójával folytatandó beszélgetéssorozatra és annak írásos formában történő megjelentetésére.
Tamást régebb óta ismerem. Egy
időben kollégák is voltunk. Tónival is találkoztam korábban sok rendezvényen.
Ilyenkor örömmel nyugtáztam, hogy ő is ott van a hallgatóság soraiban. Aztán a
Vörösmarty Társaságba kerülésem révén egyre gyakrabban futottunk össze, még ha
csak egy-egy köszönés erejéig is. 2020-ban az Öreghegyi Közösségi Ház
nagytermében, a Határon Túli Magyar Irodalom Napjain egy rövid, ám velős,
élvezetes, borral és erotikával fűszerezett visszaemlékezést hallhattunk tőle,
miután jó hangosan lehordta az egyik jelenlévő fotóst, mondván – már nem
emlékszem pontosan, de nagyjából így hangzott – „Húzkodja azt a k… függönyt, én
meg nem látok.” Ott és akkor persze nem volt a „k” után három pont. Amikor
nyolcvanadik születésnapján köszöntöttük, egy rögtönzött négysorossal
ajándékozott meg bennünket, amibe a baráti sörözgetés mellett gondosan ápolt
aranyerét is beleszőtte.
No de ne a saját emlékeimet
soroljam, hiszen ez nem egy nekrológ! Önként vállalt feladatom bemutatni a
székesfehérvári Vesszőparipa Kiadónál nemrég megjelent interjúregényt, Aratóni
első nyolc évtizedének summázatát. Hadd kezdjem azzal, hogy, amint a műfaji
megjelölésből is látszik, ez nem egy klasszikus életrajzi kötet. A történet
főhőse ugyanis maga meséli el az életét, a szerző, akinek a nevét Nagy Norbert
remekbe szabott borítóján olvashatjuk, az egyes fejezetek elején álló rövid
összefoglalók elkövetője, valamint rajta kérhető számon a Szent János áldás
című zárófejezet tartalma, ám ezen túl az ő munkája odáig terjedt, hogy
meghallgatta és lejegyezte a történeteket. Persze ez sem kis feladat, nehogy
bárki azt higgye, lebecsülöm azt, amit ezért a kötetért tett, hiszen mégiscsak
ő pályázott a Lánczos-Szekfű ösztöndíjra, nem más, és az ő neve alatt fut a
kiadvány. És az is igaz, hogy azért váltottunk erről néhány szót Tamással,
amikor a tiszteletpéldányt hozta nekem, egy jó ismertetés reményében. Amit az
imént leírtam, tőle tudom.
Ennyi bevezető és magyarázkodás
után most már tényleg rátérek a kötet ismertetésére. Kezdem mindjárt a címmel.
Amit ma már nyomtatásban olvashatunk, az eredetileg egy baráti beszélgetésnek
indult, majd a lehetőségek és komoly elhatározás folytán könyv lett belőle. És
milyen jó, hogy így alakult! Hiszen kinek jutna eszébe megkérdezni egy nyolcvan
esztendős embert, miért néz befelé a bal szeme, és miért használ olvasáshoz
nagyítót? Egy életút részletei amúgy sem egy utcai vagy rendezvény előtti/utáni
beszélgetés általános témái. Ha viszont valaki veszi arra az időt és energiát,
hogy ezeket meghallgassa és közreadja, nagy szolgálatot tesz másoknak. Így
megtudhatjuk, mi történt Tónival és családjával 1951-től kezdve – néha persze
visszanyúlva korábbra is.
Az első meghatározó élmény az
Óbudáról Jászapátira való kitelepítés, amit máshogy élnek meg a szülők, máshogy
a két fiú, Anti és Pista, s megint máshogy az egykori tábornok, a nemesi származású
nagypapa. Az élete jelentős részét a Monarchia, majd a király nélküli királyság
szolgálatában töltő nemes Bausznern Ármin nem hajlandó, de nem is tud
kivetkőzni korábbi önmagából. Unokáihoz sem úgy viszonyul, mint ahogy ezt egy
nagypapáról általában gondolnánk. A kitelepítéssel járó viszontagságokat ő
viseli a legnehezebben. Lánya és veje mindent megtesznek, hogy gyermekeiknek,
akik ekkor élik át legnagyobb kalandjaikat, ne kelljen nélkülözniük. Papi bármilyen munkát hajlandó elvállalni
ezért, már ahova egyáltalán felveszik.
A kitelepítés szerencsére pár év
után véget ér, Aratóék pedig Csobánkára kerülnek albérletbe, hiszen továbbra
sem költözhetnek vissza a fővárosba. Az általános iskolát egy Pinkola nevű
suszter igazgatja, hála a népi demokráciának. Papi közben állást kap
Budapesten, bár az oda-vissza utazás nem egyszerű. A családnak gasztronómiai
élményekben is része van, sőt. Ki gondolná például, hogy az ötvenes években
valaki rá tudott unni a nyúlhúsra? A viszontagságos élet Mamit megtanítja a
spórolásra. Hogy miből tud félretenni? Abból a kevésből, amit innen-onnan
megkeres.
Pista közben elkezdi a
középiskolát – Pesterzsébeten. Aztán 1956-ban Tónit is felveszik az ottani
gimnáziumba, némi protekcióval, ami az ikszes származás miatt szükséges. Itt
hamar megtapasztalja a külterületi iskola előnyeit, hiszen főleg olyan
tanárokat helyeznek ide, akiket a rendszer valamiért büntetni akar. Nem
akármilyen egyéniségekkel ismerkedhetünk meg ebben a fejezetben.
Újabb költözés, ezúttal
Dunaharasztira. Ez az albérlet leginkább egy fiatal munkáslány miatt nevezetes,
aki nem szeret betakarózva aludni, viszont mutogatja magát, a fiúk nagy
örömére. Innen tovább Puha néni és alkoholista vasutas fia mellé társbérletbe. Tóninak
először adódnak aranyérproblémái, ám ez semmi ahhoz képest, hogy barátaival,
élükön Majoros Pállal titkos társaságot alapítanak a soroksári Molnár-szigeten,
ahol felépítik a Cejgnadrág Büszke Fiai Lovagrend várát. A szövetség alapító
okiratának központi gondolata: „Legfontosabb célunk, hogy cejgnadrágot viseljen
az emberiség”. És mi történik azzal, aki nem visel? Ezt elolvashatjuk akár a
könyv hátsó borítóján is. Előre jelzem: válogatott borzalmakra számítson
mindenki.
No persze érettségizni egy
Fősáfárnak és Főkincstartónak is kell, ha már egyszer gimnáziumba jár. Tóni a
vizsga után több helyen is kipróbálja magát, de valahogy egyik munka sem áll
igazán közel a szívéhez. Aztán egy művelődő olvasóközösség és annak
színjátszóköre révén rátalál élete hivatására: könyvtárosnak lenni. A
pesterzsébeti fiókban hamar rájön, hogyan lehet a késedelmi díjakból egy kis
mellékesre szert tenni, és arra is, miként lehet javítani az antiklerikális
művek olvasottsági statisztikáját. Már férjként, arájával együtt vág neki az
útnak Jászberény felé, hiszen várja az igazgatói poszt. Habár a magánélete nem
úgy alakul, ahogy ideális lenne, a szakmai sikerek nem kerülik el. Ekkor
kezdődik gyűjtőszenvedélye is: egyre több ex libris és kisgrafika büszke
tulajdonosa, nem mellesleg Perei Zoltán jóbarátja lesz. Az ő és mások műveiből
láthatunk egy válogatást az egyes fejezetek között.
Ha már itt tartok, ne felejtsem
el Supka Magdolna művészettörténészt. Manna néni Tóni meghívására érkezik
Jászberénybe, hogy megnyissa a művész első nagyobb helyi kiállítását. Hármuk
kapcsolata a hatvani évek alatt is folytatódik. Hatvant aztán Budapest követi, majd a
kilencvenes évek elején hősünk megérkezik Székesfehérvárra, ahol, ha nem is
zökkenőmentesen, könyvtárigazgató lesz. Ami pedig ezután történik, arra sokan
emlékezhetnek. Aratóni a fehérvári kulturális élet jeles alakjává válik,
amelynek ma is üde színfoltja.
A kötetben helyet kapott egy
tekintélyes terjedelmű bibliográfia, egészen pontosan egy válogatás dr. Arató
Antalnak az elmúlt 60 évben megjelent publikációiból, kapcsolódó névmutatóval,
valamint egy Fény Kép Tár is az interjúalany-elbeszélő életét, szakmai
munkásságát leginkább jellemző fotókkal.
Az Úri passzió úgy szórakoztat,
hogy közben megtanít olyan fontos dolgokra, mint az élet szeretete és a
megbocsátás. Mai világunkban különösen nagy szükség van ezekre az értékekre.
Azt üzeni nekünk, olvasóknak – hogy egy korábbi levelezésünkből idézzek –, „van
remény, kedves barátaim!”.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése