A
Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa 1971-ben fogadta el a területfejlesztés
irányelveit és az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót (OTK). Az
esemény ötvenedik évfordulóján a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti
Emlékezet Bizottsága Vidéktörténeti Témacsoportja a pártállami időszak
településpolitikáját áttekintő konferenciát rendezett. Az ott elhangzott
előadások adják a Magyar vidék a 20. században sorozat immár kilencedik
kötetének gerincét. Mielőtt röviden áttekintenénk ennek tartalmát, Horváth
Gergely Krisztián szerkesztői előszava nyomán érdemes kitérni arra, milyen
településhierarchiát és -szerkezetet kívántak kialakítani az OTK megalkotói.
Budapest
és az 5 kiemelt felsőfokú központ, azaz Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Győr
alatt 18 nagyváros minősült felsőfokú központnak, például Békéscsaba, Kaposvár,
Kecskemét, Székesfehérvár, Szolnok, Szombathely, Nagykanizsa és Salgótarján.
Alattuk 103 középváros alkotta a középfokú központok hálózatát. Ezek
vonzáskörzete a megyéknél kisebb területekre terjedt ki. Alsófokú központként
kb.1000 települést vettek számba. Ezek voltak az átlagban három települést tömörítő
közös tanácsok székhelyei. A hierarchia meghatározta a fejlesztési források
elosztását, ami a korábban tapasztalt aránytalanságokat, torzulásokat fokozta.
Mivel a rendelet a településállománynak csak a felső egyharmadáról nyilatkozott,
a maradék, falusias kétharmad szerepkör nélküli státuszba került. A tanácsok száma
1960 és 1980 között alig felére csökkent.
A
kötet első, Alapozás című részében kapott helyet Petróczy Gábor és Saád József
mindeddig gépiratban létező, 1987-88-ban keletkezett, a NEB Hivatalának
munkatársai által rekonstruált tanulmánya, az Építésügy – tervezés –
tervgazdaság 1945-1956. A szerzők az újjáépítés vagy helyreállítás kérdéskör
kapcsán vizsgálták a politikai hatalom elvei és az építési gyakorlat között
1945 után kialakuló konfliktusokat, az építészet ideológiai alapú intézményi
válságát, az építésügy tervgazdaságba illesztését, az ipari építés és az építőművészet
egymás mellett élését. A rendszer világnézeti alapon a szocialista várost és városépítést
állította a középpontba, amelynek fontos alapja volt a települések intézményi
osztályozása. A Rákosi-rendszer megingása folytán, Nagy Imre
kormányprogramjában már látható a városok és falvak szerepének, egymáshoz való
viszonyának újragondolása, egészségesebb helyzet kialakításának szándéka. Ebben
a bizonytalan, új helyzetben az építészértelmiség is kereste a helyét. Volt,
aki meg is találta.
Az
1984-es felfüggesztéséig érvényben lévő OTK révén a rezsim kiemelt célja volt a
vidéki térségek kiüresítése. A folyamat ebből a szempontból sikeresnek tekinthető.
Az eljelentéktelenedés a következő négy tanulmány témája. Horváth Gergely
Krisztián azt vizsgálja, hogyan jelentek meg a falvak a Kádár-kor
településpolitikájában. Kiemeli, hogy bár a tervezők a hatvanas évek második
felére már látták a gyakorlati megvalósítás során jelentkező hibákat, mégis
megmaradtak a tüneti javaslatok szintjén. Bár javasolták például az ingázás
csökkentését, a vidéki ipartelepítést, érdemi megoldással nem álltak elő. Téves
elképzeléseik nyomán rossz következtetésekre jutottak. Nem látták például a
falvakból való elvándorlás valódi okait, azt, hogy a falusi életformát bedöntő
kollektivizálás sokkal nagyobb szerepet játszik a migrációban, mint az
urbanizáció vonzereje. Összekeverték az okot és az okozatot. A falvakat
hosszabb távon sem kompenzálható veszteségek érték, s különösen az ország
városhiányos térségei sínylették meg az OTK gyakorlatát. Ö. Kovács József a
kényszerkollektivizálás utáni mezőgazdasági viszonyokról értekezik, elsősorban
a kemizálás hatásairól. Az üzemek legfőbb érdeke a termelés mennyiségi növelése
volt, a túlzott vegyszerhasználat pedig hihetetlen mértékű
környezetszennyezéssel járt. A tervutasítások során az általános normatívák és
elvárások alig vették figyelembe az eltérő tájak különböző adottságait. Ennek
hatására egyes helyeken nőtt a talajerózió, a hegyvidékeken romlott a bor
minősége. A határsávban élők sajátos, nehéz helyzetére Jobst Ágnes mutat rá
négy aspektusból. A lakosság és a határőrök közötti viszony a kényszerű együttélés
és a kiképzésen kapott instrukciók folytán sokszor feszült volt, ezen a
pártvezetés is igyekezett javítani. Az álláspontok közelítése érdekében a helyi
határőrparancsnokok rendszeres résztvevői lettek a falusi tanácsüléseknek. A
lakosság mindennapi munkavégzését a korlátozó intézkedések megnehezítették,
miközben áruhiány alakult ki, és az ellátási gondok állandósultak. Az ún.
határőr falvakban a hatóságok elvárták a helyiek együttműködését. Az önkéntes
rendőri hálózat megszervezése mellett a határőrséget bevonták az iskolák
honvédelmi nevelő programjába, a kölcsönös jó viszony kialakítása érdekében. A
nyugati határsávban 1949 és 1970 között mintegy 20.000 fővel csökkent az
össznépesség, ami a falvakat sújtotta a növekvő városokkal szemben. Mikle György
tanulmányában a Komárom megyei puszták OTK előtti és utáni életéről
olvashatunk. A foglalkoztatás megmaradt a nagyüzemek kezében, tőlük függött a
lakhatás és az infrastrukturális beruházások helyzete. Az ellátásban ugyanakkor
kevés szerep jutott a helyi tanácsoknak, illetve a megyei tanácsnak. A puszták
helyzetét sokkal inkább befolyásolták a központi irányelvek, mint a helyi
elképzelések. A 70-es évekre jellemző a gyors elnéptelenedés, a lakásállomány
felszámolása, amelyhez a koncepció jelentősen hozzájárult.
A
harmadik nagy fejezet egyetlen város, Esztergom 2016-2018 közötti kutatásának
eredményeként született tanulmányokat vonultat fel. Szabó Csaba a katolikus
egyház és a pártállam kapcsolatában kiemeli a szocialista város kialakítását, a
Tatabánya javára történő megyerendezést és annak hatásait a népességszám
alakulására, a városrendezési tervek legfőbb vonásait, az ipartelepítési
politikát. A kövek és lelkek címet viselő utolsó szakaszban a szerző az
Esztergomi Főegyházmegye üldözött papjai, összesen 16 személy sorsát tárja
elénk. Wencz Balázs tanulmánya az állampártok, az MDP és az MSZMP
káderpolitikáját elemzi a város vonatkozásában, két részre bontva: 1948-1956
között, illetve a Kádár-korszakban. Legfontosabb megállapítása, hogy míg a
Rákosi-korban az alacsony iskolai végzettségű, ám munkásmozgalmi múlttal
rendelkező személyek megfelelő elosztása és képzése volt a legnagyobb feladat,
1956 után már magasabban képzettek kerültek fontos pozícióba. A mellékletben a
városi párttitkárokat veszi sorra. Horváth Attila tanulmánya a Vb-elnökök
káderéletútja kapcsán tekinti át a városi tanács szakapparátusának személyzeti
politikáját. Esztergom új városközpontja a témája Tamáska Máté elemzésének,
amelyben a centrum 1945-1990 közötti történetét ismerhetjük meg, némi
visszatekintéssel 1943-ra, sorra véve a tervpályázatokat, részletesen feltárva
egyes területek alakulását, a városképi és szerkezeti változásokat.
Az
OTK-nak számos vesztese volt. De vajon voltak nyertesei is? A kötet utolsó
részének szerzői is ezt a kérdést teszik fel. Czetz Balázs a Fejér megyei
Bodajkot állítja elénk példaként. Bevezetőjében a megye iparosodásának főbb
eseményeit, a legfontosabb változásokat mutatja be, majd a tervezőasztalon
megálmodott bányászváros kialakítása felé tett lépéseket veszi sorra. A kezdeti
lendületet az 1953-as új gazdaságpolitika törte meg, a régió vezető szerepét
pedig a szomszédos Mór vette át. Igaz, hogy a helyi tanács jelezte, szeretnék
elnyerni a városi rangot, ennek feltételei nem voltak adottak. A kérdés fél évszázadra
lekerült a napirendről. Milyen volt Veszprém megye iparszerkezete az 1960-70-es
évek fordulóján? Ebbe nyújt betekintést Szűts István Gergely tanulmánya. Ekkor
a nehézipari vállalatok voltak túlsúlyban, és a KSH prognózisa az arány
megmaradását jósolta a következő évtizedre is. 1970 és 1975 között kétszer
annyi beruházás valósult meg, mint az előző tervidőszakban. Fejlesztették az építőipart
is. Aztán a lendület megtorpant. Az új gazdasági mechanizmus be nem fejezett
változásai csak részeredményeket hoztak. Sóskút 1970-1990 közötti
infrastrukturális fejlődése a témája Keresztes Csaba tanulmányának. A Pest
megyei falu népességszáma alig változott az államszocialista korszakban, majd
az utolsó évtizedben jelentősen csökkent, a végbement társadalmi-gazdasági
változások miatt. A pontos okok nem felderíthetők. Az állandó panaszok ellenére
a hivatalos szervek és a sajtó jónak találták a község helyzetét. Az érezhető
fejlődés a lakosság elöregedése és jelentős csökkenése okán aligha nevezhető
sikertörténetnek. Szolnok városszerkezeti változásairól, különösen a lakótelepi
építkezésekről Bagdi Róbert számol be. A Tisza-parti település szocialista átépítése,
új arculatának kialakítása a 60-as években kezdődött el, és az évtized végén
volt legintenzívebb szakaszában. A 70-es évek közepén indult az emblematikus
Széchenyi-lakótelep építése. Zalaegerszegen mint megyeszékhelyen az 1970-es
években látványos növekedés vette kezdetét nagy ipari, intézményi és lakóterület-építésekkel.
A népességnövekedést az évtized végére már vissza kellett fogni, a környező
falvak lakosságát helyben maradásra ösztönözni a városba költözés helyett. Ez
teljesen szembement az OTK írott és íratlan céljaival. Pécs településszerkezeti
változásai szintén összefüggésben voltak a népesség növekedésével – mutat rá
Bánkuti Gábor. A megye falvaiból jelentős agrárnépesség áramlott be, és a
városfejlesztési elképzelések még az 1980-as években is a töretlen növekedéssel
számoltak. Bontásokkal és nagyarányú építkezésekkel új városrészek jöttek
létre, amelyek azonban a szakaszos és fragmentált beépítés miatt is nélkülözték
a közösségi tereket.
A
kötet további részében a szerzők adatolt névsora és egy bőséges helynévmutató
kapott helyet, így aki egy konkrét településre vagy környékére kíváncsi,
könnyen megtalálhatja. Ha a példák között nem talál rá, érdemes a tanulmányok
végén felsorakoztatott szakirodalmat is végiglapozni.
https://ujkor.hu/content/ellenszelben_falvak_es_varosok
Megjegyzések
Megjegyzés küldése