A kor, amelyben élünk

 

A Vörösmarty Társaság időről időre kerekasztal beszélgetéseket szervez az irodalmat, a művészeteket, a közéletet érintő legfontosabb kérdésekről. Így adott helyet idén májusban a Vörösmarty terem az Így élünk ma…! A Nyugat szorításában című rendezvénynek, amelynek házigazdája Bobory Zoltán volt, résztvevői pedig a Szegvári Elemér Társaság öt tagja, akik működési területükön kiemelkedőt nyújtottak, nyújtanak.

Az eszmecserén elhangzott előadások, hozzászólások egy vékony kis kötetbe szerkesztve jelentek meg, a Vár folyóirat különszámaként. Elsőként Suplicz Sándor pszichológus, az Óbudai Egyetem docensének írását olvashatjuk, Egy nép túlélésének belső és külső feltételei címmel. A szerző szakirodalmi példára hivatkozva öt velünk született morális kategóriát sorakoztat fel: mások sértésének tilalma, együttérzés; igazságosság, kölcsönösség; csoporton belüli szolidaritás; tekintélytisztelet; tisztaság, tisztesség. Ezek érvényesülését vizsgálja a különböző társadalmakban, de nem áll meg itt a gondolatmenet, hiszen az elemzésbe más szempontokat is bevon, és jó érzékkel ragadja meg egyebek mellett a német gazdaság átalakulásának legfontosabb okait, rámutat az America first! elvének tarthatatlanságára, arra, hogy a világon ma egyetlen, heterogén államszövetség jogot formál a világ uralására, önző módon csak a saját gazdasági érdekeit figyelembe véve. Hozzátenném: Oroszország és Kína hasonló úton jár. Éppen ezért a kötet alcíme inkább így lenne helytálló: A Nyugat és Kelet szorításában. Suplicz végső soron arra jut, hogy a jó közérzethez szinte mindenről le kellene mondanunk, ami a társadalmak fennmaradását hosszú távon garantálja – a csoporton belüli szolidaritásról, a morális és vallási elvek szerinti élet hirdetéséről, a tekintély és a hagyományok tiszteletéről. Ugyan nem teszi fel a kérdést, de sugallja azt, amivel teljes mértékben egyetértek vele: És vajon meddig lenne ezek nélkül jó a közérzetünk?

Elmer István író, újságíró mintegy 40 oldalon fejti ki sokszor sarkos, ám a figyelem megragadására alkalmas, elgondolkodtató téziseit. Már a címre is felkaphatjuk a fejünket: Elveszünk vagy mégsem? Az alcím jelzi, hogy nem egy rövid, pár bekezdésnyi tárcát kapunk a következőkben: Korunk arcképe szellemtörténeti megközelítésben. Tulajdonképpen egy gondolati kísérletben vehetünk részt, miközben betekintést kapunk az európai/fehér civilizáció változástörténetébe. Közösségi életformánk soha olyan drasztikus változáson nem ment át, mint éppen az előző században. A vallás/kultusz jelentőségét egyre többen kérdőjelezték meg, a törvények szelleme egyre kevésbé az erkölcsből mint tiszta forrásból fakadt, a társas embert az önző, túlindividualizált egyed kezdi kiszorítani. Magyarán: nagymértékben változott és változik a szellemi‒lelki‒erkölcsi magatartásunk. Ma már teljesen mást jelent a szabadság, mint akár a francia forradalom előtt, akár 100 éve. Egyre inkább a szabadosság válik elfogadottá, sőt, követendő normává. Ez lesz az erkölcsi zsinórmérték, ami a törvénykezésben is uralkodóvá válik. Persze a 20. századi, totalitárius rendszereket megalapozó ideológiák, a nácizmus és a kommunizmus több évtizedes uralmához viszonyítva a mai, polgárinak mondható berendezkedés egyértelműen emberiesebb. Azonban vannak jelei a válságnak. Az iskola például a gyerekeknek útravalót adó oktatási-nevelési intézményből szolgáltatóvá vált, ahol a szülők vásárlóként jelennek meg, és lépnek fel a saját igényeikkel. A férfi és nő közötti viszonyban is komoly változások álltak be. Gondoljunk az új élet fogantatására, a másság elfogadása helyett annak piedesztálra emelésére, az úgynevezett társadalmi nemekre és az azok közötti átjárhatóságra. A természeti másság egy olyan tulajdonság, amelyet mindenkinek tiszteletben kell tartania, az az ember veleszületett, tőle elválaszthatatlan része. Ahogy Elmer fogalmaz: „A másság ugyanis önmagában értéksemleges – ismételten hangsúlyozva: az embernek van értéke, függetlenül attól, milyen biológiai valóságban él.” (39. oldal). Az erkölcsi másság viszont nem értelmezhető a hagyományos keretek között, és ahogy látjuk, komoly társadalmi-politikai érdekérvényesítési, sőt, hatalomszerzési törekvések kapcsolódnak hozzá. Azaz: ma komoly politikai tőkét kovácsolhat az, aki az erkölcsi másság, a szabadosság védelmében lép fel. Azért hozzátenném, hogy ennek az ellenkezője is igaz. Ezt látjuk például a hazai belpolitikában. A szerző végül a magyar kultúra állapota és a nemzeti identitás alakulása kapcsán a traumatikus változásokra, a társadalom fejlődésének többszöri megszakítottságára irányítja figyelmünket. A Nagy Háború és Trianon, a két világháború közötti időszak, 1956 és 1990 a társadalom bomlását eredményezte, a közösség pedig alapjaiban rendeződött át. Ez együtt járt a nemzettudat változásával, ami az irodalomban és a képzőművészetekben is jól megfigyelhető.

Prof. Dr. Müller Ferenc építész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem nyugalmazott professzorának írása azért különösen kedves számomra, mert részben az épített örökséggel foglalkozó kutatóként egy olyan szakember gondolatait olvashattam – Mit hagyok az utókorra? –, aki az elmúlt közel 20 évben önkormányzati főépítészként és a hatvanas évektől kezdve lokálpatriótaként nagyon komoly értékmentő tevékenységet végzett. Az ebben a pár évtizedben megélt legfontosabb közösségi élményei összefoglalása mellett egy javaslatot is megfogalmaz a jelenkor számára. Egy-egy probléma, feladat többféleképpen is megoldható. Hogy mégis melyik megoldás lenne a legjobb, azt ma már adatelemző módszerekkel viszonylag könnyű kideríteni. A dolog azonban meg is fordítható: egy eredmény ismeretében feltárhatjuk az ahhoz vezető utat, az azt megelőző döntéseket. Ebből akár az is kiderülhet, hogy egy döntési folyamat során nem mindig a legjobb lehetőséget választották ki. Hogy erre miért van szükség? Egyrészt más hasonló esetekben már az előkészítés szakaszában segítséget jelenthet, másrészt az adott helyzet akár orvosolható egy későbbi megfelelő döntéssel.

Bíró Balázs vallásfilozófus rövid ismertetőjéből megismerhetjük a meditáció sokféleségét, elsősorban annak buddhista és keresztény gyakorlatát, a kettő közötti lényegi hasonlóságokat és különbségeket. Írásának apropója Bobory Zoltán Hajnali párbeszéd című verse, „egy nyugodt, tiszta, lecsendesedett elme töprengése.” (68. oldal). A meditáció célja az elme elcsendesedése, a tudat összpontosítása egyetlen dologra, végső soron a béke, az öröm elérése. A test és a lélek elválaszthatatlan egymástól, szoros kapcsolatban vannak. Az egyik sérülése a másik épségét is veszélyezteti, és ez fordítva is igaz: aki megéli a szabad, boldog, tudatos életet, az fizikailag is sokkal jobban érzi magát, ez az állapot a szervezetére is hatással van. A buddhista és a keresztény meditáció is a lelki béke, a belső szabadság elérését célozza. Előbbiben a megvilágosodás a természettel, a mindenséggel való egyesülést, utóbbiban az istenélmény megtapasztalását jelenti. Aki ezt átéli, törekedni fog arra, hogy újra és újra elérje.

A Kossuth-díjas zeneszerző, Tolcsvay Béla dalaiból árad a természetesség. A kötetben olvasható írása egy egybefüggő gondolatfolyam, számos, külön-külön is értékes megállapítással. Mint mindig, most is bizonyítja, hogy a hang mellett a szavak is erővel bírnak. Ebben a pár oldalban a nagytudású énekmondó a szabadvers-szerűen hömpölygő gondolatok mellett egy-két bekezdésnyi, örökérvényű megállapításokat közöl.

A mondanivalóhoz szervesen illeszkedő szövegközi réz- és fametszetekkel illusztrált kötet borítója Berdó-Kovács Erika munkáját dicséri, a nyomdai előkészítésért Stokinger Józsefet és Tamást illeti köszönet.

A kötet adatai: Bobory Zoltán (szerk.): Így élünk ma...! A Nyugat szorításában. Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2023.

Eredeti megjelenés: VÁR. Irodalmi és közéleti folyóirat, XIX. évfolyam, 2024/1. 38-40.