Szeretem az olyan regényeket, amelyeknek saját belső logikájuk van, el tudnak szakadni a valóságtól, de azért van közük az élethez. Leonora Carrington A hallókürtje épp ilyen. Főhőse a Mexikóban élő, 92 éves, nagyothalló Marian Leatherby, aki egy szép napon barátnőjétől, az élénk fantáziájú Carmellától egy hallókürtöt kap ajándékba. Innentől mindent meghall, amit akar. Elsőként családja beszélgetését arról, hogy beadják egy idősek otthonába. Végső soron nincs más választása, kénytelen elköltözni.
Az otthont, ahol Marianhoz hasonló korú asszonyok élnek bizarr formájú betonbungalóikban, a kérlelhetetlenül szigorú, már-már diktátorként uralkodó Dr. Gambit és felesége vezeti. De a hozzátartozókat nem zavarja semmi, hiszen az intézmény legalább olcsó, és kevés pénzért ellátják a nekik csak terhet jelentő anyákat, nagymamákat. Carmella már látatlanban is börtönként gondol a helyre, ahonnan alkalomadtán meg fogja szöktetni barátnőjét, és búcsúzásuk alkalmával elő is vezeti a kimentési tervet. Képzelgése nem áll messze az igazságtól, mert bár rácsok nincsenek, a doktor kemény kézzel bánik lakóival. Mindenkit jellemtisztító terápiára kötelez, aminek szerves része a mozgás és a furcsa foglalkozásokon való állandó részvétel.
Azért a bentlakók is kissé furcsák, és nemcsak a környezetük miatt. Ahogy telik az idő, egyre jobban megismerjük őket. Marian kíváncsiságát hamar felkelti az étkezőben függő portré egy apácáról. El is nevezi a nőt, Rosalinda Alvarez Cruz della Cuevaként gondol rá, aki valamikor a Santa Barbara de Tartarus kolostor apátnője volt. Egy napon egy kis könyvet kap Christabel Burnstől, aki felvilágosítja: a hölgyet valóban így hívták, és tényleg az említett kolostort vezette. A kötet az ő életének meglepő részleteit tárja fel - könyv a könyvben.
Innentől válik igazán szürreálissá a regény: visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el, misztikus lények kerülnek elő mindenhonnan, a világ pedig megállíthatatlanul közeledik a katasztrófához. Ennek a résznek a megértésében is sokat segít a lengyel pszichológus-írónő, Olga Tokarczuk utószava és a szerzőnek a kötet végén olvasható rövid életrajza. Az eredetileg 1976-ban megjelent kötet magyar kiadását is a kalandos életű brit-mexikói Leonora Carrington fia, Pablo Weisz-Carrington illusztrációi díszítik, akinek édesapja a Magyarországról Amerikába emigrált Weisz Imre (Chiki Weisz), Robert Capa barátja és munkatársa volt. A kitűnő, stílusos magyar fordítást Fekete Rozinának köszönhetjük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése