Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon besorolható-e a történelmi regény műfajába Surányi András filmrendező, egyetemi tanár harmadik kötete, A világ közepe. Aztán arra jutottam: nem. Mert bár fiatal olvasóként és kutatóként nekem az az időszak, amiről ír, nyilván történelem, ám a szerző számára ez sokkal inkább a saját ifjúkora, még ha elő is kerülnek benne jóval korábbi történetek.
No de miről is van szó? Mi a központi cselekmény? Egy hetvenes éveiben járó férfi hirtelen rosszul lesz, és egy mentőautóban találja magát. A száguldó járműben villanásokként felidéződnek benne kamaszkorának eseményei. Az elbeszélő maga a szerző, aki önéletrajzi ihletésű művében saját magát is megjeleníti az édesanyjával élő tizenéves Ákos személyében. Történik mindez a sűrű hatvanas években, amikor a történelmet már ismét a nagypolitika írja, 1956-ról csak suttogva beszél mindenki, miközben kinyílik néhány börtönajtó, és szabadulnak azok, akiket a rendszer nem tart olyan veszélyesnek. Közben változik a közízlés is: a tánczene mellett hódít a beat, jönnek a Táncdalfesztiválok, az öltözködés sem olyan már, mint régen. Gagarin az űrbe jut, Armstrongék leszállnak a Holdon. És bizony markánsan megváltozik a maradék hazai zsidóság élete is. Akik túlélték a soát, már nem tudnak úgy tekinteni a Teremtőre, mint korábban. Sokan azt mondják, Isten elhagyta az embereket, hátat fordított nekik. Ákos környezetében nem kevesen gondolják ezt így, noha a szokásokat azért még mindig tartják, legalábbis többé-kevésbé. Jó példa erre az egyik haver, Krámer viszonyulása a saját zsidóságához. Közben az ötvenes évek sem múltak el teljesen, még ha meg is változott a jelszó, hiszen az "új" rendszerben: "aki nincs ellenünk, az velünk van" - vallja a kádári propaganda. Mégis minden házban van legalább egy kíváncsi idős asszony, akit néha felkeresnek öltönyös emberek, és kifaggatják a ház lakóiról. Arról, hogy mit csinálnak, kik járnak hozzájuk, milyen rendkívüli események történnek.
Legalább két évtized telt el az elképzelhetetlen óta, mégis vannak olyan nagypapák és nagymamák, akik rettegnek, hogy újra bekövetkezhet, ezért valahol a lakásban van egy becsomagolt bőröndjük, ha úgy látják, menekülni kell. Gyermekeik, akik túlélték a borzalmakat, már máshogy viszonyulnak az élethez, unokáik főleg. Ők nem értik az egészet, nekik ez már történelem. Hogy az események mégis élénken élnek az emlékezetben, mutatja a kötet borítója is, amelyen egy szinte lebegő kipás férfi alakját láthatjuk kórházi hálóingben, lógó infúzióval - Meszlényi Péter grafikája -, mögötte a Klauzál tér környéki gettó térképének egy részletével. A Pálfi Anna által gondozott, Grozdits Károly szerkesztette szöveg a tördelésnek és a szerző nézőpontváltásainak köszönhetően viszi előre az olvasót, míg elér a végéig. Az utolsó néhány oldal egy különleges lezárás, hiszen az elbeszélt történet előtti éveket idézi meg. Egy utolsó, filmszerű jelenet erejéig visszatérnek olyan szereplők, akiktől egyszer már elbúcsúztunk. Én fekete-fehérben képzelem el ezt a részt, a többit színesben. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése